357/4. Az erszény csörgése — A kulcs a zajban

A vonat lassan befordult egy újabb kanyarba, a táj már nem csak elsuhant, hanem fenyegetően közeledő, ismerős épületek körvonalait öltötte magára. Monsieur Vaneau elővette régi ezüst zsebóráját. Egy pillanatig nézte a számlapot, mintha az idő múlásának rendkívüli jelentősége lenne, majd nyugodtan megszólalt.
„Pontosan kilenc perc múlva Beaumont-sur-Oise állomásra érkezünk” – mondta, miközben az óráját egy halk kattanással visszazárta. Hangja alig hallható volt a szerelvény zakatolásában, mégis áthatolt a fülke feszült csendjén. „És valószínűleg a csörgő erszény melódiája sem fog elhallgatni addig. Valami rendkívül makacs dolog lehet benne, ami nem szeretné, ha lelepleznék.”
Az alacsony, kalapos úr, akinek homlokát vastag verejték borította, még erősebben szorította az erszényt, ami ettől szinte hisztérikusan zörgött. „Dehogyis! Nincs benne semmi különleges! Csak… csak sok aprópénz! Különböző címletek! Azok zörögnek így!” – dadogta, és az érthetetlen magyarázat csak még gyanúsabbá tette.
„És valószínűleg egy egész banki széf ajtaja is, hogy az apróságok otthon érezzék magukat” – jegyezte meg Vaneau, halványan elmosolyodva. „Vagy ez egy rendkívül zajos titok, ami nem szereti, ha figyelnek rá. A zajos dobozoknál még csak azt hittük, a *zár* volt a lényeg. De itt a csörgés maga a *kulcs*.”
A fiatalember, akinek tekintete Vaneau és az erszény között ingadozott, bátortalanul kérdezte: „Mi… mi lenne a kulcs, Monsieur Vaneau?”
„A kulcs az, hogy a csörgés éppen olyan hangosan szól, hogy ne halljuk meg, *mi nem csörög*. Vagy talán, hogy ne halljuk meg azt a bizonyos, nagyon is cincogó hangot, ami egy óraműből vagy egy rendkívül ideges rágcsálóból származhat. Egy titokzatosan csörgő erszényben sosem az érmék a legérdekesebbek, hanem a néma dolgok, amelyek körülötte lapulnak.”
Az új, hegedűs utas, aki eddig csak reszketve figyelt, most hirtelen köhögni kezdett, és még mélyebbre húzta a fejét a kabátjába. A csörgő erszényes utas arca lilából most már szinte kékes árnyalatúvá vált, mintha valami rendkívül nehéz teher alatt nyögne. A vonat eközben fékezni kezdett. Nem a végső megállóhoz, hanem egy pillanatnyi lassítás volt csupán, ami mégis mindenkit a székéhez préselt.