Nyomozás az InterContinental expresszen · Mr. Poliniak
357/3. Az erszény csörgése — A rejtett dallam
A fülkében a levegő lassan sűrűsödött, mint a reggeli pára a folyó felett, miközben a vonat rendíthetetlenül robogott Beaumont-sur-Oise felé. Az új, csörgő erszénnyel érkező utas, akinek arcáról a lilás árnyalat egyre inkább a vörös felé tolódott, idegesen szorongatta a vászontáskát. A csörgés, mint egy rosszul beállított metronóm, hol halkult, hol erősödött, mintha tulajdonosa nem tudná eldönteni, melyik ritmus illik jobban a helyzethez.
„Érdekes melódia” – jegyezte meg Vaneau, anélkül, hogy levenné tekintetét az ablakon túli, elsuhanó tájról. Hangja olyan nyugodt volt, mintha csupán az időjárásról beszélne. „A pénznek valóban sokféle hangja van. Van, amikor énekel, van, amikor suttog, és van, amikor… nos, úgy csörömpöl, mintha valaki épp egy tucatnyi kávéskanalat próbálna elrejteni egy teáskészletben.”
A fiatalember elfojtott egy nevetést. „Szóval, Monsieur Vaneau, ez a ’monetáris melódia’ valójában egy kávéskanál-szimfónia?”
Vaneau halványan elmosolyodott. „Valami olyasmi. Vagy talán inkább egy figyelemelterelő rázószerkezet. A zajos dobozok, emlékszik? Azok elterelték a figyelmet a *zárról*. Ez a csörgés pedig…” – Vaneau most az új utasra nézett, akinek homlokán gyöngyözött az izzadság. „…a figyelmet tereli el arról, *amit* valójában el kell rejteni.”
Az alacsony, kalapos úr hirtelen megfeszült. „Én… én semmit sem rejtegetek!” – dadogta, és az erszény még hangosabban rázódott a kezében. A hegedűs utas, aki eddig csak reszketve figyelte az eseményeket, most még mélyebbre húzta a fejét a kabátjába, mintha a csörgés őt is fenyegetné.
„Ó, dehogy” – Vaneau hangja továbbra is nyugodt maradt. „Csak épp van a táskájában valami, ami nem szereti a mozgást. Valami, ami nem érme, és nem is telefonkönyv. Valami, aminek a csörgését épp ezért kell túlzásba vinni, hogy ne tűnjön fel a lényeg.” A vonat hirtelen egy enyhe kanyarba ért, és a távolban egyre tisztábban kirajzolódtak Beaumont-sur-Oise épületeinek körvonalai. A maradék percek már nem lassultak, hanem szinte száguldottak a végkifejlet felé.
„Érdekes melódia” – jegyezte meg Vaneau, anélkül, hogy levenné tekintetét az ablakon túli, elsuhanó tájról. Hangja olyan nyugodt volt, mintha csupán az időjárásról beszélne. „A pénznek valóban sokféle hangja van. Van, amikor énekel, van, amikor suttog, és van, amikor… nos, úgy csörömpöl, mintha valaki épp egy tucatnyi kávéskanalat próbálna elrejteni egy teáskészletben.”
A fiatalember elfojtott egy nevetést. „Szóval, Monsieur Vaneau, ez a ’monetáris melódia’ valójában egy kávéskanál-szimfónia?”
Vaneau halványan elmosolyodott. „Valami olyasmi. Vagy talán inkább egy figyelemelterelő rázószerkezet. A zajos dobozok, emlékszik? Azok elterelték a figyelmet a *zárról*. Ez a csörgés pedig…” – Vaneau most az új utasra nézett, akinek homlokán gyöngyözött az izzadság. „…a figyelmet tereli el arról, *amit* valójában el kell rejteni.”
Az alacsony, kalapos úr hirtelen megfeszült. „Én… én semmit sem rejtegetek!” – dadogta, és az erszény még hangosabban rázódott a kezében. A hegedűs utas, aki eddig csak reszketve figyelte az eseményeket, most még mélyebbre húzta a fejét a kabátjába, mintha a csörgés őt is fenyegetné.
„Ó, dehogy” – Vaneau hangja továbbra is nyugodt maradt. „Csak épp van a táskájában valami, ami nem szereti a mozgást. Valami, ami nem érme, és nem is telefonkönyv. Valami, aminek a csörgését épp ezért kell túlzásba vinni, hogy ne tűnjön fel a lényeg.” A vonat hirtelen egy enyhe kanyarba ért, és a távolban egyre tisztábban kirajzolódtak Beaumont-sur-Oise épületeinek körvonalai. A maradék percek már nem lassultak, hanem szinte száguldottak a végkifejlet felé.
Ebben a részben
Szereplők
—
Helyszín
—
Előző jelenet szereplői
- az-uj-csorgo-utas
- fiatal-ferfi-kivancsi
- monsieur-emile-vaneau
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.