357/2. Az erszény csörgése – A tízperces szonáta

A fiatalember, tekintetét hol Vaneau-ra, hol az idegesen csörgő új utasra kapta, mintha egy színházi előadás legizgalmasabb pillanatát várná. „Tíz perc?” – kérdezte, alig hallhatóan. „Mégis, miért épp tíz perc? És miért ilyen… hangszeres kísérettel?”
Monsieur Vaneau halványan elmosolyodott. „Nos, fiam, az életben ritkán érkezünk csendben, különösen, ha valaki ennyi érmével készül a nagy belépőre. A monetáris melódia, úgy tűnik, nem tűr halasztást. Különösen nem, ha Beaumont-sur-Oise felé robogunk, ahol, gyanítom, a pénznek különösen édes a csengése.” Tekintete átsiklott az új utas kalapja alatt rejtőző arcára, mely most már szinte lilás árnyalatot öltött.
Az alacsony, kalapos úr, mintha csak Vaneau szavai adták volna meg a jelet, hirtelen elengedte az egyik vászontáska fülét. Az a földre zuhant, ám nem csapódott, hanem tompa puffanással ért talajt, és a benne lévő fémes hangok egy pillanatra felhangosodtak, majd hirtelen elhalkultak. Vaneau pillantása rászegeződött a táskára, mely most már inkább telefontársaság-katalógusok gyűjteményének tűnt, semmint érmékkel teli erszénynek.
„Na, tessék!” – suttogta a fiatalember, aki maga is meglepődött. „Ez valami… szünet a zenekarban?”
Vaneau felemelte az egyik szemöldökét. „Vagy csak egy furcsa crescendó, amelyet egy elrontott előadás kísér. A zajos doboz-előadás után most a halkabb, de annál zavaróbb csörgés diktálja a ritmust. Különösen, ha valaki olyan sietve próbálja elrejteni a »hangszerét«.” Szavai nem voltak gúnyosak, csupán tárgyilagosak, de az új utas összerándult, és gyorsan felkapta a táskát, mintha az épp most próbált volna megszökni. A csörgés folytatódott, de most egyfajta ideges, egyenetlen ritmusban, mintha a vonaton ülő úr maga is elveszítette volna a fonalat a saját „dallamában”. A maradék kilenc perc lassan telt, és a fülkében egyre feszültebbé vált a levegő, ahogy a pénzeszsák szonátája tovább kísérte útjukat Beaumont-sur-Oise felé.