355/7. A kék kabátos megbízó — A csalétek csapdája

A szürke kalapos utas szemei kerekre tágultak. Ajka reszketett. – Csalétek? Én? De... de hát a keret! Az maga a megbízás!
– A keret csupán egy túlságosan is látványos előjáték volt, kedves uram – magyarázta Vaneau, hangjában a megszokott, száraz nyugalommal. – A „nehéz festménykeret” a tökéletes figyelemelterelésnek bizonyult. Ki hinné, hogy egy ilyen nagyméretű és súlyos tárgy valójában csak egy üres doboz, ami egy apró, de annál értékesebb titkot rejt?
Az elegáns hölgy felhorkant. – Szóval azt állítja, Monsieur Vaneau, hogy ez az egész csak egy olcsó trükk volt, hogy egy szegény embert bepalizzanak, miközben az igazi zsákmány... mi is volt az?
– Az igazi zsákmány – folytatta Vaneau, miközben a tekintetével végigpásztázta a fülke falát, megállva a kigőzölgő bádogdoboz mögött rejtőző zárszerkezeten – sosem a keretben volt. A kék kabátos megbízója nem arra várt, hogy ön átadja neki, hanem arra, hogy ön, mint egy feltűnő szállítmányozó, elterelje a figyelmet. A jelszó pedig nem az átadásra, hanem az azonosításra szolgált. Arra, hogy a valódi tettes felismerje a csalétket, mielőtt a saját piszkos munkáját elvégezné.
A fiatal férfi kíváncsian hajolt előre. – Akkor az a rejtett zárszerkezet... az volt a lényeg?
– Pontosan – bólintott Vaneau. – A festménykeret a füstfüggöny, a gőzölgő bádogdoboz a csapda, a rejtett zárszerkezet pedig az, ami mögött a valódi érték lapult. A megbízója célja nem az volt, hogy ön eljuttassa a „szállítmányt”, hanem az, hogy önnel eltűntesse az igazi kincset, miközben ő maga eltűnik. Ön lett volna a tökéletes bűnbak.
Ebben a pillanatban a vonat hirtelen megrándult, majd éles csikorgással lassulni kezdett. Poharak csörrentek a hálókocsi étkezőjéből. A szerelvény lassan begördült a Fontainebleau feliratú peron mellé.
A fülkeajtó nyitva állt, és a peronról két nyomozó lépett be, élükön egy harmadikkal. A vezetőjük körbenézett, majd egyenesen Vaneau-ra tekintett.
– Letartóztatom Önt – szólalt meg mély, rekedtes hangon, a tekintetével egyenesen a fülke előterében álló, kétségbeesett arcú kék kabátos úrra célozva –, a „Genfi Gyémánt” elrablásának kísérlete ügyében.
Vaneau bólintott. – A kék kabátos úr éppen akkor akarta volna megszerezni a valódi zsákmányt, amikor Saint-Mireux-ben a csalétekkel, azaz önnel találkozott volna.
A kék kabátos urat, aki eddig a folyosó árnyékában figyelt, elvezették. Az utasok egy része leszállt, mások pedig friss lendülettel léptek fel. Egy fiatal nő, aki túl sok dobozt szorongatott, éppen annyira bizonytalanul botorkált be, hogy Vaneau tekintete elidőzött rajta egy pillanatra. A vonat ajtajai csendesen becsukódtak, és a szerelvény zökkenve elindult a következő állomás felé.