354/2. A csomagok árnyéka — A feszültség dobozai

A fiatal férfi, aki már nem is próbálta leplezni érdeklődését, óvatosan lehajtotta az újságját. „Érdekesek ezek a modern csomagok, nem igaz?” – kérdezte, mintha csak a semmibe beszélne, de tekintete az elegáns hölgy poggyászán pihent. „Olyan sok mindent elrejthetnek. Egy egyszerű kalapdoboz is lehet akár… egy kincsesláda.”
Az elegáns hölgy összevonta a szemöldökét. „Nos, az én csomagjaim csupán a holmijaimat rejtik, fiatalember. Semmi egzotikusat, sajnálom.” Hangjában élesebb él rejtőzött, mint amennyit egy udvarias válasz megengedett volna. Ahogy beszélt, az egyik testes bőröndből halk, tompa puffanás hallatszott, mintha valami belülről igazította volna el magát. A hölgy azonnal a bőröndhöz kapott, finoman megsimogatta, mintha bocsánatot kérne tőle.
„Vagy épp ellenkezőleg,” – jegyezte meg Vaneau a rá jellemző nyugalommal, anélkül, hogy elvonta volna tekintetét a tájról. „Néha a legkevésbé egzotikus tárgyak rejtik a legnagyobb meglepetéseket. Egy egyszerű holmi is lehet… egy kulcs valami egészen másra.”
A hegedűs utas, akinek ujjai eddig a tokja körül tapogatóztak, most hirtelen megmerevedett. Egy halk, szinte alig hallható csikorgás szűrődött ki a tokból, mintha egy rosszul kenet vonó húzódott volna meg egy elfeledett húron. Tekintete felvillant, majd azonnal lesült, mintha az árulkodó hangért magát okolná.
A fiatal férfi tekintete megakadt a hegedűs tokján, majd visszasuhant az elegáns hölgy bőröndjére. „És mi van, ha a kulcs valójában… egy rejtély maga?” – kérdezte, szinte suttogva.
„Akkor egy ajtó sem marad zárva sokáig,” – felelte Vaneau, elkapva a fiatalember pillantását, és egy rövid, megnyugtató mosollyal nyugtázta a kíváncsiságot. A vonat tovább robogott, a belső feszültség pedig egyre élesebbé vált, mint egy túl szorosra húzott hegedűhúr.