348/8. A hímzőgép titka — A ketyegő idő

A sötétköpenyes utas, akinek arca már eddig is bíborvörösben pompázott, szemmel láthatóan elfehéredett Corneville nevének hallatán. A táskára szorított ujjpercei elfehéredtek, mintha abból a tárgyból próbálna erőt meríteni.
„Corneville?” – dadogta, hangja hirtelen vékonyabb lett, mint egyetlen hímzőfonal. – „De… de az messze van! Még éppen csak elhagytuk a… a legutóbbi megállót. Miért tenném le a… a hímzőgépemet a fülkémbe, amikor még percekig is eltarthat az út?”
Monsieur Vaneau egy pillanatra elmosolyodott, de ez a mosoly inkább a helyzet ironikus megértését tükrözte, semmint gúnyt. „Valóban. Az idő néha tréfálkozik velünk. Főleg, ha valaki siet, vagy épp ellenkezőleg, lassítani szeretne. Ön melyik kategóriába sorolná magát, uram? A sietősekhez, vagy a késlekedőkhöz?”
Az elegáns hölgy egy halk fuvallatot hallatott, ami kísértetiesen emlékeztetett egy visszafojtott nevetésre, míg az elegáns úr diszkréten megköszörülte a torkát, tekintetével a plafont fürkészve, mintha ott találná a válaszokat a világ nagy kérdéseire.
A sötétköpenyes utas idegesen toporgott. „Én… én… én a… a hatékonyság híve vagyok! Pontosan tudom, mennyi időm van, és beosztom! Ezért tartom magamnál a… a… a szerkezetet!”
Monsieur Vaneau ekkor lassan elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, és egy pillanatig nézte a finom mutatókat, mintha azok súgnák neki az élet nagy titkait, vagy legalábbis a vonat menetrendjét.
„Pontosan tizenkét perc múlva Corneville állomásra érkezünk” – mondta nyugodtan, anélkül, hogy levenné tekintetét az órájáról. A hangja olyan higgadt volt, mintha csupán az időjárásról tájékoztatna. „A vonat pontos, mint egy jól olajozott, automata hímzőgép. Nem gondolja?”
A sötétköpenyes utas szemei elkerekedtek. A táska lassan, szinte észrevétlenül lejjebb csúszott a kezében, mintha a gravitáció is Vaneau oldalára állt volna. A folyosó némaságában a kerekek monoton zaja most fenyegető dobpergésnek tűnt, jelezve a megállíthatatlan előrehaladást.