344/4. A lakkozott fadoboz — Az igazság suttogása

Monsieur Vaneau halványan elmosolyodott, mintha Laurent kalauz aggodalma csupán egy aprócska humorbonbon lett volna számára. „Ó, kedves kalauz úr, a pszichológia csupán a mechanika lelkét tanulmányozza. A feszültség pedig sok formában jelentkezhet, nem csupán a gőzkazánban.” Tekintete visszatért a fekete kalapos úrhoz, aki még mindig remegve szorította a mappáját, mintha az mentené meg a világ összeomlásától.
„És pontosan tizenhárom perc múlva Aubrac-le-Grand állomásra érkezünk” – mondta Monsieur Vaneau, miután elővette ezüst zsebóráját, egy pillanatra elnézett a nyitott fedelén. Hangja nyugodt volt, mint egy nyári délután, mégis visszhangzott a fülke feszült csendjében. „A »sziszegés«, amelyről az úr panaszkodott, valójában a titkok utolsó lehelete volt, melyek oly régóta fészkeltek a lakkozott fadobozban.”
Laurent kalauz pislogott, a fekete kalapos úr pedig mintha még mélyebbre süllyedt volna az ülésébe. „Nem holmi misztikus szellemekről beszélek – folytatta Vaneau –, hanem a hamisítás aprólékos művészetéről. A dobozban nemcsak a munkaeszközei rejtőztek, hanem egy rendkívül érzékeny, nyomáskiegyenlítő mechanizmus is, amely a hamisított pecsétek és okmányok optimális állapotát volt hivatott fenntartani. A vonat mozgása, a hőmérséklet-ingadozás, és persze az úr növekvő feszültsége együttesen okozták, hogy ez a mechanizmus finoman „sziszegni” kezdett, mint egy kis, eláruló gőzkieresztő szelep. A »titkok sziszegése« valójában az igazság halk suttogása volt, mely a fizika és a lelkiismeret metszéspontjában nyilvánult meg. Azt hitte, a szomszéd fülkéből hallja, mert a saját belső zűrzavara kivetült a külvilágra.”
Ahogy Vaneau épp kimondta volna a végkövetkeztetést, a vonat hirtelen egy nagyot rántott, a poharak csörrentek, és a szerelvény lassan, de határozottan fékezni kezdett. Az ablakokon át már látszott Aubrac-le-Grand peronja. Az ajtók nyikorgó hanggal kinyíltak, és két helyi nyomozó lépett be a fülkébe. A vezetőjük egyenesen a fekete kalapos úrhoz fordult. „Letartóztatom Önt a törvény nevében, a kiterjedt hamisítások ügyében.”
Monsieur Vaneau elégedetten bólintott. „A sziszegés, amit hallott, kedves uram, csupán a fadoboz fizikai válasza volt arra a nyomásra, amelyet a lelkiismerete gyakorolt a titkaira.” A fekete kalapos urat, aki még mindig szóhoz sem jutott, elvezették. Néhány utas leszállt, mások felszálltak, köztük egy fiatal hölgy, aki különös, csörgő dobozokkal küzdött a folyosón, és egy úriember, aki egy távcsövet szorongatott. Vaneau csak figyelte őket. Az Intercontinental Express ajtajai bezárultak, és a vonat zúgó morajlással folytatta útját a következő állomás felé, magával víve az újabb rejtély első, halk ígéretét.