Nyomozás az InterContinental expresszen · Mr. Poliniak
293/7. A sárfoltok nyomában — A hátsó kijárat
A fiatal hölgy, akinek selyemsála már szinte fojtóan tekeredett a nyakára, remegő hangon kérdezte:
– Hátrafelé? Ez… ez képtelenség! Csak nem arra utal, hogy valaki a dobozzal együtt is… hátrafelé…
– A kényelmetlenség, kedves hölgyem, gyakran a leghatékonyabb álca – felelte Monsieur Vaneau, hangjában a szokásos nyugalommal, mintha épp a délutáni teájáról elmélkedne. – És a doboz, mint látjuk, azóta sem került elő. A gyanúsítotti kör máris szűkül. Valaki, aki tudta, hogy a sár a fülkéből kifelé haladva a legkevésbé feltűnő bejövetelt szimulálja.
Az avermesi nyomozó, akinek arca már legalább tíz árnyalattal vörösebb volt az izgalomtól, szaggatottan kérdezte:
– De… de miért? Ki tudna ilyet tenni? És kinek van… nos, ennyi esze?
– Az eszesség egy relatív fogalom, tisztelt nyomozó – mondta Vaneau, miközben lassan elővette zsebéből régi ezüst zsebóráját. Egy pillanatra a fényes felületbe nézett, majd halk kattanással kinyitotta. – Pontosan hét perc múlva megérkezünk Aulnay-les-Forges állomásra.
Csend telepedett a fülkére. A vonat kerekének ütemes csattogása hirtelen hangosabbnak tűnt. Vaneau tekintete körbejárt az utasokon, megállapodva az új kalapos úron, akinek arca most már a bíborvörös egy egészen új árnyalatában pompázott.
– A sárfoltok, ahogy az imént is elmondtam, befelé mutattak, de a száradási mintázat, a szemek elhelyezkedése egyértelműen azt sugallta, hogy a terhelés a küszöbön a legkisebb, és kifelé haladva növekedett. A tettes tehát nem befelé, hanem kifelé haladt. Mégpedig úgy, hogy a lábát hátrafelé tette le, mintha a sarat épp akkor hordta volna be. Ezzel elterelte a figyelmet arról, hogy a cipőjének elején, a saroknyomok között, ott rejtőzik az a bizonyíték, amit ki akart csempészni.
A könyvhalmokkal utazó nő remegő hangon kérdezte:
– A… a doboz?
– Pontosan – bólintott Vaneau. – A lakatolt doboz, ami eltűnt. És ami, gyanítom, jelen pillanatban is a kalapos úr zsebében lapul, akinek 'vidéki sár' került a lábbelijére, miközben épp a doboz tartalmát rejtegette. A sár, amely… nos, nem is annyira vidéki, mint inkább egyenesen a vonat aljáról származik, ami jellegzetesen tapad a cipőtalp azon részére, ami akkor mocskolódik be, ha valaki nem a megszokott módon, hanem óvatosan, hátrafelé lépkedve hagyja el a fülkét. Mint egy balett táncos, csak kevesebb kecsességgel és több sárból eredő aggodalommal.
Mielőtt Vaneau kimondhatta volna a kalapos úr nevét, a vonat hirtelen rántott egy nagyot, a poharak csörömpöltek az üres asztalon. A szerelvény lassan, egyre lassulva, fütyülve begördült Aulnay-les-Forges állomásra. Az ajtók sziszegve kinyíltak. A peronon már két, határozott arcú nyomozó állt, élükön egy főfelügyelővel. Beléptek a fülkébe.
– Letartóztatom Önt – mondta a főfelügyelő, a kalapos úrhoz fordulva –, a törvény nevében, a lakatolt doboz eltulajdonításának és a benne rejlő, igen értékes bélyeggyűjtemény ellopásának ügyében.
„…Monsieur Dubois,” fejezte be Vaneau nyugodtan, mintha mi sem történt volna.
A kalapos urat, vagyis Monsieur Dubois-t, aki már csak egy sötétvörös folt volt a szempárja helyén, elvezették. Az utasok egy része leszállt, mások felszálltak. Egy fiatal hölgy, kezében egy antik, nehéznek tűnő vázával, kissé ügyetlenül botladozott be, miközben Vaneau felé pillantott, szemeiben valami különös, csillogó kíváncsisággal. A vonat ajtajai becsukódtak, a szerelvény elindult a következő állomás felé. A vasegerek újra ütemesen csattogtak a síneken.
– Hátrafelé? Ez… ez képtelenség! Csak nem arra utal, hogy valaki a dobozzal együtt is… hátrafelé…
– A kényelmetlenség, kedves hölgyem, gyakran a leghatékonyabb álca – felelte Monsieur Vaneau, hangjában a szokásos nyugalommal, mintha épp a délutáni teájáról elmélkedne. – És a doboz, mint látjuk, azóta sem került elő. A gyanúsítotti kör máris szűkül. Valaki, aki tudta, hogy a sár a fülkéből kifelé haladva a legkevésbé feltűnő bejövetelt szimulálja.
Az avermesi nyomozó, akinek arca már legalább tíz árnyalattal vörösebb volt az izgalomtól, szaggatottan kérdezte:
– De… de miért? Ki tudna ilyet tenni? És kinek van… nos, ennyi esze?
– Az eszesség egy relatív fogalom, tisztelt nyomozó – mondta Vaneau, miközben lassan elővette zsebéből régi ezüst zsebóráját. Egy pillanatra a fényes felületbe nézett, majd halk kattanással kinyitotta. – Pontosan hét perc múlva megérkezünk Aulnay-les-Forges állomásra.
Csend telepedett a fülkére. A vonat kerekének ütemes csattogása hirtelen hangosabbnak tűnt. Vaneau tekintete körbejárt az utasokon, megállapodva az új kalapos úron, akinek arca most már a bíborvörös egy egészen új árnyalatában pompázott.
– A sárfoltok, ahogy az imént is elmondtam, befelé mutattak, de a száradási mintázat, a szemek elhelyezkedése egyértelműen azt sugallta, hogy a terhelés a küszöbön a legkisebb, és kifelé haladva növekedett. A tettes tehát nem befelé, hanem kifelé haladt. Mégpedig úgy, hogy a lábát hátrafelé tette le, mintha a sarat épp akkor hordta volna be. Ezzel elterelte a figyelmet arról, hogy a cipőjének elején, a saroknyomok között, ott rejtőzik az a bizonyíték, amit ki akart csempészni.
A könyvhalmokkal utazó nő remegő hangon kérdezte:
– A… a doboz?
– Pontosan – bólintott Vaneau. – A lakatolt doboz, ami eltűnt. És ami, gyanítom, jelen pillanatban is a kalapos úr zsebében lapul, akinek 'vidéki sár' került a lábbelijére, miközben épp a doboz tartalmát rejtegette. A sár, amely… nos, nem is annyira vidéki, mint inkább egyenesen a vonat aljáról származik, ami jellegzetesen tapad a cipőtalp azon részére, ami akkor mocskolódik be, ha valaki nem a megszokott módon, hanem óvatosan, hátrafelé lépkedve hagyja el a fülkét. Mint egy balett táncos, csak kevesebb kecsességgel és több sárból eredő aggodalommal.
Mielőtt Vaneau kimondhatta volna a kalapos úr nevét, a vonat hirtelen rántott egy nagyot, a poharak csörömpöltek az üres asztalon. A szerelvény lassan, egyre lassulva, fütyülve begördült Aulnay-les-Forges állomásra. Az ajtók sziszegve kinyíltak. A peronon már két, határozott arcú nyomozó állt, élükön egy főfelügyelővel. Beléptek a fülkébe.
– Letartóztatom Önt – mondta a főfelügyelő, a kalapos úrhoz fordulva –, a törvény nevében, a lakatolt doboz eltulajdonításának és a benne rejlő, igen értékes bélyeggyűjtemény ellopásának ügyében.
„…Monsieur Dubois,” fejezte be Vaneau nyugodtan, mintha mi sem történt volna.
A kalapos urat, vagyis Monsieur Dubois-t, aki már csak egy sötétvörös folt volt a szempárja helyén, elvezették. Az utasok egy része leszállt, mások felszálltak. Egy fiatal hölgy, kezében egy antik, nehéznek tűnő vázával, kissé ügyetlenül botladozott be, miközben Vaneau felé pillantott, szemeiben valami különös, csillogó kíváncsisággal. A vonat ajtajai becsukódtak, a szerelvény elindult a következő állomás felé. A vasegerek újra ütemesen csattogtak a síneken.
Ebben a részben
Szereplők
- a-konyv-halmokkal-utazo-no
- avermesi-rendornyomozo
- az-uj-hegedus-utas
- az-uj-kalapos-utas
- fiatal-ferfi-kivancsi
- fiatal-holgy
- fiatal-holgy-selyemsallal
- helyi-fofelugyelo
- helyi-nyomozok
- monsieur-emile-vaneau
Helyszín
- 4-es-fulke
- a-vonat
- aulnay-les-forges-allomas
Előző jelenet szereplői
- a-konyv-halmokkal-utazo-no
- avermesi-rendornyomozo
- az-uj-hegedus-utas
- az-uj-kalapos-utas
- fiatal-ferfi-kivancsi
- fiatal-holgy-selyemsallal
- monsieur-emile-vaneau
Folytatás
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.