Nyomozás az InterContinental expresszen · Mr. Poliniak
286/5. A kék tinta nyomában — Mandulaillatú éjszaka
Az Intercontinental Express ritmikus kattogással szelte át az éjszakát, maga mögött hagyva Saint-Mireux gőzbe burkolózott peronjait. A folyosón még mindig ott terjengett az izgalom utóíze, mint a rosszul szellőztetett kupékban a szivarfüst.
– Hihetetlen – suttogta a könyvhalmokkal utazó nő, miközben fáradtan az egyik vaskos lexikonjára támaszkodott. – Még mindig remeg a kezem. Hogy egy egyszerű kék tintafolt buktasson le egy ilyen rafinált gazembert...
– A vegyészetnek megvannak a maga vitathatatlan előnyei a klasszikus nyomozással szemben – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben zsebkendőjével finoman letörölte ujjairól a láthatatlan porszemeket. – Bár a makacs foltok eltávolítására magam is a citromlevet javasolnám a bűntársak helyett.
– És az én szegény köveim! – sóhajtotta az energikus úr, miközben megkönnyebbülten, de teljesen kimerülten igazgatta a poggyászát. – Soha többé nem utazom bányászati iratokkal egy fülkében.
Ekkor lépett el mellettük az új, sietős utas, aki görcsösen szorította magához a viaszpecséttel lezárt, finoman illatozó fadobozt. Idegesen, gyanakodva pillantott Vaneau-ra.
– Uram, ugye ez a szerelvény megállás nélkül robog Vandeuil felé? Nagyon fontos, hogy a küldeményem... ne rázkódjon meg túlságosan.
– Vandeuil a következő állomás, valóban – felelte Vaneau, miközben a fülét a dobozból kiszűrődő, alig hallható, ritmikus ketyegésre hegyezte. – Bár meg kell hagyni, a mandulaillatú fa ritkán igényel óraműves pontosságot, hacsak nem rejteget valami egészen... robbanékonyat.
Az új utas hirtelen elsápadt, szorosabbra fogta a dobozt, és sietősen behúzódott a fülkéjébe, maga után hagyva az édeskés gyanakvás fojtogató illatát.
– Hihetetlen – suttogta a könyvhalmokkal utazó nő, miközben fáradtan az egyik vaskos lexikonjára támaszkodott. – Még mindig remeg a kezem. Hogy egy egyszerű kék tintafolt buktasson le egy ilyen rafinált gazembert...
– A vegyészetnek megvannak a maga vitathatatlan előnyei a klasszikus nyomozással szemben – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben zsebkendőjével finoman letörölte ujjairól a láthatatlan porszemeket. – Bár a makacs foltok eltávolítására magam is a citromlevet javasolnám a bűntársak helyett.
– És az én szegény köveim! – sóhajtotta az energikus úr, miközben megkönnyebbülten, de teljesen kimerülten igazgatta a poggyászát. – Soha többé nem utazom bányászati iratokkal egy fülkében.
Ekkor lépett el mellettük az új, sietős utas, aki görcsösen szorította magához a viaszpecséttel lezárt, finoman illatozó fadobozt. Idegesen, gyanakodva pillantott Vaneau-ra.
– Uram, ugye ez a szerelvény megállás nélkül robog Vandeuil felé? Nagyon fontos, hogy a küldeményem... ne rázkódjon meg túlságosan.
– Vandeuil a következő állomás, valóban – felelte Vaneau, miközben a fülét a dobozból kiszűrődő, alig hallható, ritmikus ketyegésre hegyezte. – Bár meg kell hagyni, a mandulaillatú fa ritkán igényel óraműves pontosságot, hacsak nem rejteget valami egészen... robbanékonyat.
Az új utas hirtelen elsápadt, szorosabbra fogta a dobozt, és sietősen behúzódott a fülkéjébe, maga után hagyva az édeskés gyanakvás fojtogató illatát.
Ebben a részben
Szereplők
- a-konyv-halmokkal-utazo-no
- energikus-ur-csorgo-poggyasszal
- monsieur-emile-vaneau
- zaklatott-uj-utas
Helyszín
- 4-es-fulke-elotere
- a-vonat
Előző jelenet szereplői
- a-konyv-halmokkal-utazo-no
- az-uj-kalapos-utas
- energikus-ur-csorgo-poggyasszal
- monsieur-emile-vaneau
Folytatás
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.