284/3. A csörgő poggyász titka — A láncszem súlya

Vaneau lenézett a kopott láncszemre, amely most egy furcsa táncot járt a vonat enyhe ringatózásától. Felvette.
„Érdekes” – mormolta, mintha a tárgyhoz szólna. „Egy láncszem. A folyosó néha többet mesél, mint az, aki rajta jár.”
Az „új kalapos utas” újságja mögül még feszültebben figyelt, de nem szólt semmit. Az „új utas” a rekesz tetejéről egyenesen Vaneau-ra meredt.
Vaneau lassan előhúzta a saját, régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, egy pillanatig nézte a számlapját, majd a kezében tartott láncszemet. Az „új kalapos utas” halk sóhajjal ejtette lejjebb az újságot, az „új utas” pedig feledve minden óvatosságot, lehajolt a rekesz alól.
„Nos, uraim” – szólalt meg Vaneau, hangjában a szokásos, száraz derű. „Pontosan tizenkét perc múlva Elberen állomásra érkezünk.”
Az „új kalapos utas” felkapta a fejét. „Tizenkét perc? De… miért mondja ezt, Monsieur?” A hangja rekedtes volt.
„Mert a pontosság, akárcsak a könnyű poggyász, néha kulcsfontosságú. Különösen, ha valami nehéznek tűnő könnyűvé válik” – magyarázta Vaneau, visszacsúsztatva a zsebóráját. „Ez a láncszem például, ami egykor egy súlyt tartott… most súlytalanul hever. Mintha a korábbi terhét egyszerűen elfelejtette volna a tulajdonosa. Vagy… elvették tőle. Eléggé humoros fordulat, nem igaz?”
Az „új utas” köhögött egyet. „Humoros? Én inkább… aggasztónak találnám. Mi a fenéért hagyna valaki egy láncszemet a folyosón?”
Vaneau lassan elmosolyodott. „Ah, a „miért” kérdése, a filozófia alapja. Talán azért, mert a poggyász könnyűsége jobban lekötötte. Vagy talán éppen a láncszem súlya volt az, ami egykor a csörgést okozta, és a hiánya most a csendet. Elég ironikus, nemde? Elberenben majd meglátjuk, milyen új súlyok várnak ránk.” Azzal elegánsan megfordult, és folytatta útját a kalauz felé, a láncszemet a kezében tartva. A két utas pedig csendben egymásra pillantott.