284/1. A csörgő poggyász titka — Az elnémult nesz

A vonat elindult Montaigne állomásról, magára hagyva a letartóztatás visszhangzó emlékeit. A levegő, bár még halványan meggyillatú maradványokkal volt terhes, lassan átadta helyét a polírozott fa és a távoli szénfüst megszokott illatának. Monsieur Vaneau, a csendes elmélkedés mintaképe, éberen figyelt. Az új utasok friss várakozást hoztak magukkal, mint hullámok, melyek megzavarnak egy nyugodt tavat.
Közöttük volt egy meglehetősen energikus úriember, aki kezében egy vastag, valaha hangosan csörgő aktatáskát szorongatott. A folyosón, ahogy elhaladt Vaneau fülkéje mellett, a táska azonban most gyanúsan néma maradt. Az „új kalapos utas” a folyosó végén, mintha valami jelentőségteljeset várna, mélyen belemerült egy újságba, miközben az „új utas” a csomagjait rendezte a feje fölötti rekeszben, különös figyelmet fordítva egy gondosan becsomagolt dobozra.
Monsieur Vaneau ránézett az energikus úrra, aki most már a folyosó végén található ülésre telepedett le, és a néma aktatáskát maga elé helyezte. Az úriember arcán némi zavarodottság ült, mint aki elfelejtett valamit, vagy éppen ellenkezőleg, túlságosan is jól emlékszik valamire. A táska, ami korábban olyan határozottan jelezte a benne rejlő tartalom létezését, most a súlyával játszott furcsa játékot. Mintha egy láthatatlan kéz óvatosan kipakolta volna, vagy éppenséggel… hozzáadott volna valamit.
„Érdekes” – motyogta Vaneau halkabbra, mint ahogy egy átlagos ember gondolkodna. „A csörgő, ami elnémult, néha hangosabban mesél, mint az, ami harsányan zörög.”
A vonat egyenletesen szelte a tájat. Hamarosan Elberen állomás felé robogtak, és a csendes aktatáska rejtélye máris elkezdte szövögetni első, alig észrevehető szálait az Intercontinental Express kifürkészhetetlen folyosóin.