214/4. A poggyásztartó titka — Fényes por Verrières felé

„Egy halk rezdülés, mondja?” Vaneau hangja olyan nyugodt volt, mintha csupán az időjárásról érdeklődne, és nem egy eltűnt óraműről, amit egy hegedűtokos hölgy rejteget. Tekintete továbbra is a felső poggyásztartón táncolt, mintha ott lebegne a megfejtés.
Laurent kalauz nyelt egy nagyot, nyaka mereven tartotta fejét, mintha attól félne, ha meglazulna, az összes titok kiömlene belőle. – Azt… azt akarja mondani, hogy a hölgy… a hegedűtokos… oda rejtette el a… azt a… cuccot?
A selyemkalapos úr, Monsieur Delaunay, már ugrott volna fel, hogy személyesen kutassa át a fémrácsot, de Vaneau egy diszkrét, ám határozott kézmozdulattal visszatartotta. – Nem „rejtette el”, Monsieur. Inkább úgy mondanám, „ideiglenesen letétbe helyezte”, valószínűleg nem a saját kedvére. A kérdés az, mit. És miért épp itt. Továbbá, hogyan.
Vaneau, a maga megfontolt módján, kinyújtotta a karját, és végigsimított a fülke feletti fémrácson. Ujjai lassan siklottak, érzékenyebben, mint egy restaurátoré, aki egy felbecsülhetetlen értékű tárgyat vizsgál. – Érdekes. Egy apró, alig látható karcolás. Mintha valami kemény, de nem túl éles tárgy húzta volna végig. És itt… – Vaneau közel hajolva, szinte szaglászva mutatott egy apró felületre. – …egy pici, fémes por. Vagy inkább… reszelék?
Laurent kalauz odakapott a szívéhez, mintha az óramű darabkái az ő mellkasából hullottak volna ki. – Reszelék? Az óraműből? De Monsieur, az szinte elképzelhetetlen! Egy ilyen finom szerkezet…
– Ne siessünk ennyire a következtetésekkel, Laurent – szólt Vaneau, hangja továbbra is nyugodt, szinte már-már derűs volt. – Bár az „óramű” szót már ki is mondta, mielőtt én tehettem volna. Egy kis fémes por utalhat egy kopott ékszerre, egy régi zsebórára, vagy akár egy rosszul zárt csavarhúzóra is. A kulcs mindig a kontextus, és az, hogy miért épp ezen a ponton találjuk.
Monsieur Delaunay, aki eddig csak izgatottan toporgott, most közelebb lépett, tekintetében a remény és a félelem különös elegye csillant meg. Szemei szinte tágra meredtek a fémreszeléken. – De hiszen ez az! Az én óraművem! A csillagászati óraművemet aprólékosan megmunkált, finom alkatrészekből állt, tele apró fogaskerekekkel! Elképzelhető, hogy egy gyenge pontján megsérült, miközben… miközben kiugrottak vele a vonatból!
– Miközben sietve elrejtették, vagy éppen ellenkezőleg, sietve kivették – fejezte be Vaneau. – A kettő között van egy apró, ám jelentős különbség. A rezdülés és a por együtt azonban elárulhatja, hogy egy bizonyos mozgás során keletkezett ez a nyom. Például, ha valaki egy éppen induló vonat ajtajában próbál kapkodva elbújni, és közben valami kibújik a kezéből. Vagy éppen bedobnak neki valamit.
Vaneau egy pillanatra elgondolkodott, majd a padló felé mutatott. – Nézzük meg, van-e a fülke alatti résen bármi. A gravitáció, Laurent, az egyetlen állandó, amire mindig számíthatunk egy mozgó vonaton. Különösen, ha valaki sietett.
Laurent kalauz lehajolt, arca a félelemtől még sápadtabb lett. Monsieur Delaunay is követte a példáját, reménykedve, hogy talán megtalálja a hiányzó darabot, ami a rejtély kulcsa lehet. A folyosó zörgött, a vonat pedig Verrières felé robogott, csendes, mégis feszült dallamokat játszva.