214/2. A hiányzó óramű — Gyanús nyomok Saint-Mireux felé

A selyemkalapos úr elfehéredett arccal meredt a sárgaréz rugóra, mintha az azonnal kiharapná a kezéből a családi vagyon fennmaradó részét.
– Ez... ez lehetetlen! – dadogta, miközben kétségbeesetten a kabátja zsebeit kezdte kiforgatni. – A csillagászati óra Saint-Amand-ban még a dobozban volt! Kétszer is ellenőriztem!
Laurent kalauz óvatosan hátrébb lépett egy lépést, mintha a kilógó szerkezet bármelyik pillanatban felrobbanhatna.
– Biztos benne, uram, hogy nem egy másik bársonydobozt tetszett elcserélni a büfékocsiban? – kérdezte a kalauzok megszokott, gyanakvó jóindulatával.
– Dehogy cseréltem el! – csattant fel a meglopott utas. – Az óra felbecsülhetetlen! Egy egész udvari dinasztia kincse!
Monsieur Vaneau két ujjával finoman kiemelte a fenyegető kártyát a rugó szorításából. Megforgatta a fényben, majd megigazította a hajtókáját.
– Különös – jegyezte meg elgondolkodva. – A tinta még alig száradt meg. És a papír sarkában egy halvány, édes illatú viaszpecsét maradványa látható. Ha jól sejtem, nem egy közönséges tolvajjal van dolgunk, hanem valakivel, aki rendkívül sietett.
– De ki tehette ezt a zsúfolt peronon? – méltatlankodott a selyemkalapos úr.
– Bárki, aki pontosan tudta, mit keres – válaszolta Vaneau higgadtan. – Laurent, mikor utoljára végigment a VIP kocsin, nem látott valakit, aki túlságosan is érdeklődött a hármas fülke iránt?
Laurent megvakarta a sapkája szélét.
– Nos... Saint-Amand-ban egy hölgy kérdezősködött a menetrendről, miközben a hegedűtokját gyanúsan a térdéhez támasztotta. De ő a négyes fülke felé indult!