213/3. Az ezüst kerék nyomában — A kalauz dilemmája

Laurent kalauz még mindig a medálra meredt, mintha az ezüstös kerék magától kezdene beszélni. „Szóval a filozófus úr elszaladt, a folyékony titok elpárolgott, a szürke köpenyes pedig… nos, ő még mindig ott van. De hol?”
Monsieur Vaneau nyugodtan elpakolta a medált a mellényzsebébe. „A szürke köpenyes úr, Laurent, türelmes. Mint a macska, amelyik várja, hogy az egér előmerészkedjen. Ez a medál is egy morzsa.”
„Morzsa, ami egy újabb fejfájást okoz” – mormogta Laurent. „És mit mondunk Beauregard-ban?”
„Beauregard-ban majd Beauregard problémáit kezeljük” – felelte Vaneau. „Verney állomás felé robogunk, és ott talán újabb morzsák várnak ránk. De ami a szürke köpenyest illeti, Courville peronján épp ön készült volna megvizsgálni a fülkéjét, amikor a medált elejtő fiatalember mintha csak véletlenül, utunkba került. Két rejtély, egy időben, egy helyen. Érdekes.”
Laurent elgondolkodva ráncolta a homlokát. „Azt akarja mondani, hogy a két eset összefügg? Hogy szándékosan tereltek el minket?”
Vaneau elhúzta a száját. „A szándék, Laurent, néha csak a sors trükkje. De a véletlenek... azok ritkán dolgoznak ennyire precízen. Ahogy a fiatal-no-hegedutokkal sem véletlenül húzza el a vonóját, és dr-oskar-kroll sem véletlenül igazgatja kalapját. Mindenki a saját szimfóniáját játssza. A mi dolgunk, hogy meghalljuk a kakofóniában a dallamot.”
Laurent még mindig gyanakodva nézett a zsebébe. „Szóval Verney. Remélem, ott nem egy egész pékséget találunk.”
Vaneau csak bólintott. A vonat egyenletesen robogott tovább, az ezüst kerékkel a fedélzetén, Verney felé.