213/1. Az új utasok — Beauregard felé

A szerelvény elindult Verneuil felé, mintha a Beaumont-i izgalmak sosem történtek volna meg. Laurent kalauz még mindig a fejét rázta, miközben a szürke köpenyes utas elvezetésének látványára gondolt.
„És akkor most mi van?” – morogta magában. – „Tényleg csak ennyi? Egy folyadék, egy fülke, és egy… nos, egy meglehetősen illatos nyom a peronon? Ez volt a nagy rejtély, ami miatt majdnem elkéstem a vacsoráról?”
Monsieur Vaneau, aki épp egy frissen gőzölgő teát kortyolgatott a hálókocsi kényelmében, felpillantott a kalauzra. „Laurent, a rejtélyek sosem egyszerűek. Csupán mi vagyunk azok, akik próbáljuk leegyszerűsíteni őket. És azt hiszem, a gőzölgő tea sokkal jobban illik az emberi méltósághoz, mint a… nos, a folyékony titok illata.”
Laurent még mindig morcosan pislogott. „De Vaneau úr, azt gondoltam, most egy kis nyugalom jön. A vonaton az élet ritmusa… nos, ritmusos. Erre mit látok? Egy hölgyet, akinek több macskája van, mint józan esze, és egy fiatalembert, aki a falakat bámulja, mintha azok holnap tartanák a filozófiavizsgáját.”
Vaneau elmosolyodott. „A falak nem tartanak vizsgákat, Laurent. Viszont a fiatalember, aki valóban figyelemre méltóan keveset hozott magával, annál nagyobb érdeklődéssel fürkészi a tetőszerkezetet. Azt hiszem, a folyékony titok csupán egy apró bemelegítés volt. Nézze csak meg, hogyan járkál fel és alá, miközben minden egyes kupéajtónál megáll egy pillanatra, mintha számolná a szegecseket. Különös hobbi egy ilyen fiatalembertől, nemde?”
A fiatal férfi, mintha megérezte volna a két úr figyelmét, hirtelen megállt a hálókocsi közepén. Lassan körbefordult, majd tekintete megakadt Vaneau-n. Egy pillanatig néztek egymásra, csendben. Aztán a fiatalember megrázta a fejét, mintha elűzne egy gondolatot, és továbbment, de előtte elejtett egy apró, csillogó tárgyat a padlóra, ami halkan koppant a szőnyegen. A vonat ajtajai becsukódtak, a szerelvény elindult Beauregard felé.