204/2. A szétpattant pecsét — Éjszakai zűrzavar Montclar felé

A fekete kalapos úr kékülő arccal tántorgott ki a folyosóra, kezében a bordó pecsétes csomag maradványaival. A vaskos kartondoboz sarka teljesen beszakadt, s belőle egy csillogó, rézből készült szerkezet ló hisztérikusan rezegve egy szétpattant acélrugó végén.
– Odavan! – kiáltott fel felháborodottan az utas. – Teljesen tönkrement! A rázkódás miatt kilazult a belső retesz, és a szerkezet elszabadult! Önök fogják megfizetni ezt a felbecsülhetetlen kárt!
Laurent kalauz riadtan lépett hátra, s zavartan pödörte meg a bajszát, miközben a dobozból még kibocsátott egy utolsó, elhaló, csilingelő hangot a mechanika.
– Uram, biztosíthatom, hogy a pályatest ezen a szakaszon kifogástalan – szabadkozott a kalauz, miközben óvatosan méregette a rugón fityegő fémrészeket. – Nem lehetne, hogy a csomag szerkezete már a felszállás előtt is… túlfeszített állapotban volt?
– Hogy merészeli?! – hördült fel a férfi, majd drámai mozdulattal Monsieur Vaneau-ra mutatott. – Maga! Maga elátkozta ezt a küldeményt azzal a baljós megjegyzésével! Azt mondta, kár keletkezik, és tessék! Maga tehet róla!
Émile Vaneau lassan felállt a kisasztal mellől, megigazította a nyakkendőjét, s tekintetét a dobozból kikandikáló, gyanúsan elhajlott rézhengerekre függesztette.
– A szavaimnak sajnos ritkán van fizikai hatása a fém alkatrészekre, uram – felelte szelíd, száraz mosollyal. – Ám ha jól látom, ez a rugó nem kifelé robbant, hanem a doboz belseje felé görbült meg. Vagyis a pecsétet nem a vonat mozgása törte fel, hanem valami, amit túl erősen próbáltak bekényszeríteni a dobozba.
A fekete kalapos férfi egy pillanatra megtorpant, dühét hirtelen felváltotta egy óvatos, hűvös pillantás.
– Ki maga egyáltalán, hogy beleüti az orrát a magánügyeimbe? – sziszegte idegesen.