200/1. A meztelen rézóra — Bizonytalan léptek Elberen felé

A vonat lassan felgyorsult, maga mögött hagyva Valencon füstös peronját. A VIP-kocsi szőnyegén zavartan álldogáló fiatalember riadtan pillantott körbe, miközben két kézzel szorongatta a nehéz, csillogó rézórát, amelyről teljesen hiányzott mindennemű védőtok vagy díszes burkolat.
– Jó estét, uram – köszöntötte Monsieur Vaneau rendkívül udvariasan, miközben kényelmesen elhelyezkedett a bársonyülésen. – Úgy látom, az idő múlása ezen a késő esti órán meglehetősen súlyos terhet ró Önre.
– Én… én nem tudom, mit tegyek – dadogta az új utas, miközben Dr. Kroll még mindig az iménti leleplezés izgalmaitól lihegve igazgatta elferdült nyakkendőjét. – Ezt a szerkezetet a peronon nyomta a kezembe egy ismeretlen úr. Azt állította, ha a szerkezet ingája egyetlen pillanatra is megáll, valami elkerülhetetlen szerencsétlenség történik!
Dr. Kroll ijedten hátrált egy lépést a fülke ajtaja felé, s orrát megtörölve felkiáltott:
– Micsoda téboly! Ne nyúljon hozzá! Mi van, ha ez egy pokoli gép?
– Vagy csupán egy túlbuzgó órásmester különc tréfája – jegyezte meg Vaneau szárazon, miközben tekintete a szerkezet halkan kattogó fogaskerekeire tévedt. – Ám ha megengedi a kérdést, uram, miért éppen a mi vagonunkat választotta menedékül?
– Mert a rejtett fiókban ezt a cédulát találtam – bökött remegő ujjával az óra talpára a zaklatott utas. – Azt írják, Elberen állomásáig a ketyegésnek nem szabad megszakadnia.
Vaneau halványan elmosolyodott, majd az ablakon túli sötétségre pillantott.
– Nos, az Intercontinental Express mindig kifejezetten ügyel a pontos ütemezésre. Foglaljon helyet, fiatalember. A heves agitáció köztudottan árt a finommechanikának.