198/7. A horgonykulcs titka — Kémiai csapda a folyosón

– Ez felháborító rágalom! – hördült fel a fekete kalapos úr, miközben jobb keze teátrálisan a mellkasára tévedt, baljával pedig kétségbeesetten próbálta eltakarni a zsebéből kikandikáló apró, horgony alakú sárgaréz szárat. – Csak egy közönséges kabátdísz! Nem is illik a zárhoz!
– Ha megengedi – lépett közelebb Dr. Oskar Kroll, és olyan precizitással ragadta meg a gyanúsított csuklóját, mint aki épp egy makacs fogat készül eltávolítani –, a fémek kompatibilitása ritkán múlik a puszta tagadáson.
A kalauz, Laurent, közben zsebkendőjével törölgette a homlokát, miközben a vonat kerekei ütemesen zakatoltak a síneken.
– De Monsieur Vaneau... ha a kulcs nála van, akkor a vasálarc titka is az övé? – kérdezte remegő hangon a fiatal nő, még mindig szorítva a hegedűtokot.
– Nem egészen, mademoiselle – felelte Vaneau, miközben szárazon elmosolyodott. – A fekete kalapos úr csupán egy végrehajtó. A kulcsot nem ő tervezte, sőt, a zárszerkezet működését sem érti. Ha értené, tudná, hogy a horgonykulcs elfordításával nem a tok nyílik ki, hanem egy apró rugós szerkezet, amely azonnal tintával borítja be a tolvaj kezét.
A fekete kalapos úr hirtelen elkerekedett szemmel nézett le a saját ujjaira.
– Várjon... mi? – dadogta, de már késő volt. Laurent kalauz lámpájának sárgás fénye tisztán megvilágította a gyanúsított jobb mutatóujján száradó, sötétkék foltot.
– A fizika és a kémia csodálatos szövetségesek, ha az igazság bajban van – jegyezte meg Vaneau végtelen nyugalommal. – Most pedig, uraim, javaslom, készüljünk fel a lassításra. Auberoche már csak egy kőhajításnyira van.