196/1. A pecsétviaszos kazetta — Új arcok az éjszakai járaton

Az Intercontinental Express lassan visszanyerte megszokott ritmusát, amint zakatolva elhagyta Lignières állomását. Laurent kalauz megkönnyebbülten sóhajtott fel a VIP-kocsi csendjében, miközben gondosan igazgatta az egyenruhája rézgombjait.
– Monsieur Vaneau, ez lenyűgöző volt – mondta alázatos fejbólintással. – Esküdni mertem volna rá, hogy a fahéjillatú úr csupán egy finom ízlésű fűszerkereskedő.
– A kellemes aromák gyakran szolgálnak álcaként, Laurent – felelte Vaneau csendes, száraz mosollyal, tekintetét a folyosó végére szegezve. – Ám a bűnügyi mechanika ritkán illatos. De ne ragadjunk le a múltnál, figyelje csak az új utast.
A Lignières-ben felszállt fiatalember a selyemfüggönyös folyosón haladt előre. Karja alatt egy tekintélyes méretű, bordó pecsétviaszzal lezárt fémkazettát szorított magához. A mozdulatain azonban érződött valami furcsa, mesterséges teátralitás: úgy görnyedt a doboz fölé, mintha nehéz ólomlemezeket cipelne, ám amikor a szerelvény áthaladt a következő váltón, a kazetta meglepő könnyedséggel billent ki a kezéből.
– Egy széfkazetta, amely láthatóan könnyebb egy üres papírdoboznál – jegyezte meg Vaneau halkan.
– Talán fontos leveleket őriz benne? – kérdezte a kalauz halkan.
– Vagy csupán a figyelmünket – válaszolt Vaneau. – Aki ugyanis ekkora hűhóval cipeli a semmit, az többnyire azt szeretné, hogy ne a saját zsebeire figyeljünk.
A fiatal utas ekkor hirtelen hátrafordult, szemeiben gyanakvó feszültség villant, majd sietős léptekkel a szomszédos étkezőkocsi felé indult, maga mögött hagyva a résnyire nyitott fülkeajtót.