194/1. A nedves esernyő — Cseppek a napsütötte folyosón

– Monsieur, szertartásosan elnézést kérek – fordult az új érkezőhöz Laurent kalauz, miközben gépiesen a szőnyegre pillantott –, de Saint-Valery-ben a nap ragyog, az égbolt pedig makulátlanul kék.
– Valóban? Akkor nyilvánvalóan csak a puszta képzeletem szüleménye, hogy az imént bőrig áztam – felelte a jövevény metsző éllel, miközben még szorosabban magához ölelte a csöpögő fekete selyemernyőt.
Monsieur Vaneau lassan kilépett a fülkéje ajtajába. Végigmérte a férfi kifogástalan szabású, ám a válla környékén teljesen száraz kabátját, majd tekintete a padlón növekvő kis tócsára tévedett.
– A képzelet ritkán hagy maga után ilyen határozott tócsát a vagon szőnyegén – jegyezte meg a detektív nyájas mosollyal. – Bár ha szabad észrevételeznem, a víznek meglehetősen sajátos, sós aromája van. És amennyire én tudom, Saint-Valery környékén az esőfelhők még édesvizet hoznak.
Az elegáns úr hirtelen meglendítette az ernyőt, mintha védeni próbálná a tartalmát.
– Uram, Ön túlságosan kíváncsi! Ez egy magántermészetű esernyő.
– Kétségkívül – bólintott Vaneau. – És úgy tűnik, a markolata egy apró rézreteszt rejt, amelyből éppen most szivárog a tengeri páclé. Ugye nem gondolja, kalauz úr, hogy a következő állomásig, Marigny-ig teljesen elázik a szőnyegünk?
– Uramisten, hiszen ez valóban nem esővíz! – rezzent meg az utas, látva, hogy a különös nedvesség nem marad észrevétlen.