193/1. A hasított selyem — Sikoly Gisancourt előtt

A vonat zakatolva hagyta maga mögött Valençay ködös fényeit, miközben Laurent, a kalauz még mindig a fülke falának támaszkodva próbálta visszanyerni a lélekjelenlétét.
– Monsieur Vaneau... – suttogta remegő bajusszal a kalauz. – Mi lett volna, ha az a fekete kalapos gazfickó fegyvert ránt a sétapálcából?
– Akkor most a kárpitos munkáját dicsérnénk, kedves Laurent – felelte Vaneau, miközben higgadtan kiegyenesítette zakója hajtókáját. – De a múltat átírni fárasztó, a jelen pedig épp most vonul el mellettünk.
A folyosón elsuhanó, elegáns hölgy léptei szinte teljesen némák voltak. Egyetlen apró, selyem borítású kézitáskát tartott a kezében, nehezebb poggyásznak nyoma sem volt. Amikor Vaneau mellé ért, megállt, és mélykék szemével hosszan a detektívre nézett.
– Úgy hallottam, a négyes fülke felszabadult – mondta a nő halkan. – Remélem, az előző lakó nem hagyott hátra kellemetlen emlékeket.
– Csak néhány bilincskarcot az ablakkereten, asszonyom – bólintott Vaneau udvariasan. – De a kalauzunk már gondoskodott a rendről.
Dr. Kroll a folyosó végén állt, még mindig a zsebkendőjét gyűrögetve.
– Én... én még mindig remegtek – dadogta a doktor szaggatottan. – Menjünk el innen.
A nő finom, száraz mosollyal lépett be a fülkébe. Alig telt el tíz perc, a vonat már Gisancourt felé száguldott a sötétben, amikor a négyes fülke felől éles, üvegszerű csörrenés, majd egy fojtott sikoly hallatszott. Laurent sápadtan rontott az ajtóhoz, és feltépte azt. A hölgy az ablak mellett állt, selyem kézitáskája a földön hevert, pengével kettéhasítva.
– Eltűnt – suttogta a nő rémülten, Vaneau-ra nézve. – A hercegi smaragd. Valaki kivágta a táskámat a sötétben.