191/2. A fémes nehezék — Neszek a hármas fülkéből

Laurent elgondolkodva méregette a 3-as fülke csukott ajtaját.
– Ha szabad megjegyeznem, Monsieur Vaneau, a hölgy úgy ügyelt arra a táskára, mintha drágaköveket szállítana. Vagy legalábbis öntöttvas golyókat.
– A drágakövek, kedves Laurent, ritkán késztetik az embert arra, hogy a jobb vállát hat centivel mélyebbre döntse a balnál – jegyezte meg Émile Vaneau, miközben tekintete a szőnyegen maradt mély benyomódásra tévedt. – A hölgy tartása nem az értéktől való félelemről, hanem a puszta gravitációról tanúskodott.
Ekkor a szomszédos fülke ajtaja halkan meglendült, és Dr. Oskar Kroll hajolt ki a folyosóra, orrán kissé félrecsúszott pápaszemmel.
– Elnézést a zavarásért, kalauz úr – mondta a doktor kimérten, de érezhető bosszúsággal –, de a fal túloldalán olyan tompa koccanás hallatszott, mintha valaki egy nehéz mozsarat ejtett volna a padlóra. A jegyzeteimhez nyugalomra volna szükségem.
– Csak az új utasunk rendezkedik, Doktor úr – felelte Laurent nyájasan. – A poggyászok néha önálló életet élnek a kanyarokban.
– Különösen, ha a poggyász nem óhajt a felső csomagtartó rácsán maradni – tette hozzá Vaneau halk, száraz mosollyal. – Ha nem tévedek, Madame éppen most próbálja meg áttolni a nehezéket a dívány alá.
Abban a pillanatban a 3-as fülke felől újabb, éles, fémes karcolás zaja szűrődött ki, amelyet egy visszafogott, de annál bosszúsabb női sóhaj követett.
– Nem gyanús ez Önnek egy kicsit sem, Monsieur Vaneau? – suttogta Kroll, közelebb lépve a detektívhez.
– A gyanú túlságosan fárasztó időtöltés, Doktor – válaszolta a nyugalmazott fődetektív higgadtan. – Én egyelőre megelégszem a puszta kíváncsisággal. A kíváncsiság ugyanis nem csap akkora zajt.