174/7. A kronométer igazsága — Csendes zakatolás Solgne felé

A vonat lassan kigördült a Saint-Julien-du-Saut-i állomásról, s a peron lámpáinak sárgás fénye végigsiklott a hálókocsi sötétedő ablakain. Laurent, a kalauz, megkönnyebbülten fújt egyet, miközben gondosan bezárta a szerelvény külső ajtaját.
– Monsieur Vaneau, ha Ön nincs itt, ez a szerencsétlen flótás még a kalauzfülkét is eladja kronométer-alkatrész gyanánt – jegyezte meg Laurent, miközben zsebkendőjével megtörölte az izzadt homlokát.
– A túlzott igyekezet ritkán jár párosulva a józan ésszel, kedves Laurent – válaszolta Monsieur Vaneau szelíden. – A tovajutáshoz pedig néha elég egy kicserélt zár, hogy az ember saját magát zárja be a saját tévedésébe.
A fiatal, hegedűtokos hölgy hálás mosollyal hajtotta meg a fejét, mielőtt visszahúzódott volna a fülkéjébe, Kray báró pedig egyetlen elismerő bólintással tisztelgett az ősz fődetektív előtt. A folyosó feszültsége perceken belül elpárolgott, felváltotta a kerekek egyenletes, altató zakatolása.
A következő fülkesornál azonban hirtelen kinyílt a nehéz ajtó. Egy szürke köpenyes új utas lépett a folyosóra, aki az előző megállóban szállhatott fel. Zavarodottan nézett körbe, miközben egy szokatlanul apró, mégis láthatóan nehéz bőrtáskát szorongatott a kabátja alatt.
– Elnézést, uraim – szólalt meg a férfi rekedtes hangon, gyanakvóan méregetve Vaneau-t és a kalauzt. – A kilences fülke zárja mindig ilyen furcsán kattog, vagy csak a huzat játszik a retesszel?
– A kilences fülke üres, uram – felelte Laurent meglepődve.
– Akkor kérem, magyarázza meg, miért hallani odabentről egy óraszerkezet halk ketyegését – dünnyögte a szürke köpenyes utas, majd sietős léptekkel megindult az étkezőkocsi irányába.
Monsieur Vaneau nem szólt semmit. Csupán elmosolyodott, és visszatette ezüst zsebóráját a mellényzsebébe. A vonat pedig feltartóztathatatlanul száguldott tovább a sötét éjszakában, Solgne állomása felé.