174/4. A rozsdás lakat csele — Feszült percek a hálókocsiban

Vaneau a mellényzsebéhez nyúlt, és előhúzott egy keskeny, finom acélcsipeszt. A zaklatott utas megrettenve próbálta hátrahúzni a csuklóját, de a nehéz bőrtáska lehúzta a karját.
– Ha megbocsátja a tapintatlanságomat – jegyezte meg Vaneau elnéző mosollyal –, egy elakadt zár több nyomot hagy maga után, mint egy rosszul megfogalmazott vallomás.
– Ne nyúljon hozzá! – sziszegte a férfi sápadtan. – Személyes iratok és üzleti levelek vannak a táskában!
– Az üzleti levelek ritkán igényelnek kézelőhöz rögzített nehézláncot – szólt közbe Kray báró szárazon. – Bár ha az üzletfelei hozzám hasonlóan bizalmatlanok, meg tudom érteni a túlzott óvatosságot.
A fiatal, hegedűtokos hölgy kíváncsian hajolt közelebb.
– Lehetséges, hogy a zár nem is a sajátja? – suttogta megszeppenten.
Laurent kalauz feszülten nézte az óráját.
– Monsieur Vaneau, hamarosan beérünk a megállóba. Szóljak a helyi csendőröknek?
A fődetektív nem sietett a válasszal. Csipesze egyetlen lágy mozdulatot tett a rozsdás szerkezet belsejében, mire a lakat tompa kattanással pattanva kinyílt. A nehéz lánc tompa csörrenéssel hullott a szőnyegre.
Vaneau ekkor elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, egy pillanatig nézte a számlapot, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan négy perc múlva Saint-Julien-du-Saut állomásra érkezünk.
A zaklatott utas szeme tágra nyílt a döbbenettől.
– De hát én Verneuil felé tartok!
– Kétségtelen – felelte Vaneau szelíden. – Ám aki más ember kulcsát hordja a zsebében, az ritkán érkezik oda, ahová a jegye szól.