173/5. A marseille-i selyempapír — Várakozás a fülke előtt

– És ön azt hiszi, egy állomási rendőrbiztos konyít a tengerészeti műszerekhez? – horkant fel a szürke köpenyes utas, elszántan igyekezve elállni a szekrény útját.
– A műszerekhez aligha – válaszolta Émile Vaneau, miközben lassan kinyitotta régi ezüst zsebóráját, és egy pillanatra a mutatókra pillantott. – A marseille-i körözési listákhoz viszont annál inkább. Pontosan hat perc múlva Chantraine állomásra érkezünk, ahol a helyi hatóságok már rendkívül izgatottan várják az ön társaságát.
Laurent kalauz nyelt egyet, és aggodalmasan Kray báróra pillantott.
– Uram, biztos benne, hogy nem robban fel az a szerkezet? – kérdezte a báró szaggatottan, hátrálva egy lépést. – A kattogása… túl ritmikus!
– A kronométerek természetüknél fogva ritmikusak, báró úr – felelte Vaneau száraz mosollyal. – Kivéve, ha a hajszálrugójuk közé szorított selyempapíron egy zálogcédula sorszáma olvasható. A hölgy hegedűtokja és az ön gondosan álcázott táskája pedig tökéletesen kiegészíti a történetet.
A fiatal nő megszorította a hegedűtok pántját, szemeiben tiszta riadalom tükröződött.
– Én… én csak a kottáimat tartom ebben! – suttogta fojtott hangon.
– Kétségkívül – bólintott Vaneau. – Csupán az a különös, hogy a kották vízjellel ellátott államkötvények.
Mielőtt bárki megszólalhatott volna, a mozdony hirtelen, éles csikorgással fékezni kezdett. Poharak csörrentek a szomszédos fülkékben, ahogy a szerelvény lelassult.