156/4. A lelakatolt hegedűtok — Csendőri fogadtatás Miremont-ban

– Onnan, kedves uram – lépett egyet közelebb Vaneau, felvonva ősz szemöldökét –, hogy egy valódi Guarneri ritkán bocsát ki magából háromnegyedes ütemű mechanikus kattogást. Ön nem hegedűművész, hanem a lyoni nyomda feleslegesen találékony műszerésze, aki a tokba épített óraszerkezettel próbálta kinyitni a lezárt nyolcas fülke fali széfjét. A szerkezet nem robban, csupán a zárat finomrezgéssel megkerülő mesterkulcs.
A folyosón összegyűlt utasok egyszerre sóhajtottak fel megkönnyebbülten, míg a sötétkék kabátos férfi elképedve meredt a hegedűtokra.
– És ha jól sejtem, az ön valódi neve… – kezdte volna Vaneau, ám ekkor a szerelvény váratlanul nagyot zökkenve fékezett. A csillárok üvegdíszei élesen összecsörrentek, a hálókocsi utasai pedig egymásba kapaszkodtak. Az Intercontinental Express zúgó fékekkel lassan begördült Miremont kivilágított peronjára.
A kocsi ajtaja csikordulva kinyílt, és két egyenruhás helyi nyomozó lépett a folyosóra. A vezetőjük határozott léptekkel a szürke köpenyes férfihoz sétált.
– Henri Mercier? Letartóztatom a törvény nevében, lopási kísérlet és tiltott szerkezet használata miatt.
– …amint azt éppen mondani készültem – bólintott elégedetten Vaneau, majd egyetlen finom mozdulattal zsebre tette az ezüst zsebórát.
A gyanúsítottat a nyomozók gyorsan elvezették, miközben a hálókocsi személyzete megkönnyebbülten törölgette homlokát. Az állomáson új Utasok szálltak fel: egy elegáns, fátyolos hölgy haladt el mellettük, aki feltűnően gyanakvóan szorította magához kísértetiesen könnyű, üresnek tűnő utazótáskáját. Monsieur Vaneau csendesen figyelte a jelenetet, miközben az ajtók becsukódtak, és a szerelvény újra megindult az éjszakában.