156/3. A lelakatolt hegedűtok — Csendes szerkezet a nyolcasban

A nyolcas fülke ajtaja lassan, résnyire kinyílt, és a szürke köpenyes utas lépett ki a folyosóra, szorosan magához ölelve a lelakatolt, szokatlanul nehéz hegedűtokot. Homlokán finom izzadságcseppek csillogtak, de kifejezése meglepően elszánt volt.
– Bocsánatot kérek a zajért – mondta sietősen, mély, rekedtes hangon. – Csupán egy rendkívül érzékeny műszert igazítottam meg. Semmi ok az aggodalomra.
– Egy műszert, amely meglehetősen gyenge ritmusérzékkel kattog – jegyezte meg Monsieur Vaneau hallatlan nyugalommal, miközben félrelépett, hogy utat engedjen a férfinak. – És amelynek a szaga kísértetiesen emlékeztet a jóféle finommechanikai gépolajra.
A sötétkék kabátos utas a háttérben még beljebb húzódott a saját ajtaja mögé.
– Mondtam én! – sziszegte idegesen. – Ez nem hegedű! Laurent, tegyen valamit, mielőtt mind a levegőbe repülünk!
– Nos, ha ez egy pokolgép – szólt Vaneau száraz mosollyal –, akkor a készítője indokolatlanul sokat áldozott a zsanérok és a sárgaréz alkatrészek precíz illesztésére.
Vaneau ekkor finom mozdulattal előhúzta mellényzsebéből a régi, ezüst zsebóráját. Kipattintotta a fedelét, majd egyetlen nyugodt pillantást vetett a mutatókra.
– Pontosan nyolc perc múlva Miremont állomásra érkezünk – mondta halkan. – És úgy vélem, a csendőrség rendkívül kíváncsi lesz erre a különleges hangszerre, amely jávorfa helyett precíziós fogaskerekeket rejt.
– Ön… ön ezt miből gondolja? – sápadt el a szürke köpenyes utas, miközben görcsösen a lakat fölé szorította a kezét.