156/1. A lelakatolt hegedűtok — Szokatlan dallamok Saint-Mireux felé

A kerekek ütemes kattogása újra átvette az uralmat a folyosó felett, ahogy az Intercontinental Express lassan elhagyta Belcastel éjszakai fényeit. Monsieur Vaneau megigazította zakója hajtókáját, majd a szürke köpenyes új utas felé fordult, aki láthatóan küszködött a feltűnően nehéz, dupla rézlakattal lezárt hegedűtokjával.
– Engedje meg, uram – lépett mellé Laurent, a kalauz, és készségesen kinyújtotta a kezét. – Segíthetek a hangszerével? A nyolcas fülke fenti csomagtartója kifejezetten tágas.
– Hozzá ne nyúljon! – csattant fel a férfi váratlanul éles hangon, miközben hátrébb lépett, és még szorosabban a mellkasához préselte a fekete tokot. – Ez egy rendkívül érzékeny Stradivarius. Bármilyen hirtelen mozdulat elhangolhatja.
Monsieur Vaneau egyetlen szemöldökvonással kísérte a kijelentést. Végigmérte a szürke köpenyes utas bütykös, durva tenyerét, amely sokkal inkább emlékeztetett egy fűtő kézfejére, mintsem egy virtuóz hegedűművész finom ujjaira.
– Egy Stradivarius, valóban? – kérdezte Vaneau halk, kimért hangon. – Különös, nem is tudtam, hogy a mesterhangszerek védelmére bányászati célú, acélbetétes lakatokat használnak.
– Ez a legújabb olasz divat! – vágta rá a férfi idegesen, miközben egy kövér verejtékcsöpp jelent meg a homlokán. – Különben is, mi köze ehhez egy idős úrnak?
– Csupán az esztétikum iránti rajongásom hajt – válaszolta Vaneau száraz eleganciával. – És talán az a csekély fizikai tény, hogy a Stradivariusok ritkán nyomnak tizenkét kilogrammot.
Mielőtt a szürke köpenyes felelhetett volna, a nehéz tok belsejéből éles, sziszegő hang hallatszott, mintha egy nagynyomású szelepet nyitottak volna ki. A férfi elfehéredett, bezárkózott a fülkéjébe, és elfordította a kulcsot. Saint-Mireux felé menet az Intercontinental Express hálókocsijában újra felütötte a fejét egy szokatlan rejtély.