155/2. A kénes pára nyomában — Kréta és rézkampó

A fekete kalapos úr kapkodva húzta mélyebbre a fejfedőjét, miközben a rézcsatos szelencét próbálta betuszkolni az ülés alatti utazótáskába. Mozaikszerű mozdulatait azonban csikorduló fémzörej kísérte: a szelence sarkáról levált egy apró, fehéres krétaorsó, s pontosan Monsieur Vaneau cipője elé gurult.
– Micsoda rendkívüli órásmesteri felszerelés – jegyezte meg Émile Vaneau, miközben lehajolt, s két ujjával felemelte a száraz, porzó tárgyat. – A kénes gyufafüst és a finom szabókréta találkozása ritkán utal pusztán a szivarozás ártatlan szenvedélyére.
– Ez… ez csupán a szerkezet illesztéseinek tömítésére szolgál! – szabadkozott szaggatottan a fekete kalapos utas, miközben tekintete riadtan ugrált a kalauz és a detektív között. – Semmi törvénybe ütköző sincs a táskámban!
– A törvény iránti tiszteletet ritkán szokták fojtogató füstfelhővel hirdetni a hálókocsiban – szólt közbe Laurent kalauz, s gyors mozdulattal lehúzta a fülke ablakát, hogy utat engedjen a friss éjszakai levegőnek.
Vaneau ekkor közelebb lépett, s tekintete a táska nyitott rézcsatjára szegeződött. A bőrtáska mélyén nem ruhák, hanem vastag, zöld posztóba tekert hengeres idomok körvonalai sejlettek fel.
– Úgy tűnik, Laurent – fordult a kalauzhoz Vaneau száraz eleganciával –, hogy az utas úr nem csupán a dohányzás hódolója, hanem a finommechanikai formák lelkes gyűjtője is. A következő megállóig, Auberoche állomásig még van némi időnk. Elégséges ahhoz, hogy tisztázzuk e szerkezet valódi rendeltetését.