151/4. A láncolt bádogdoboz — Egy elkésett vallomás

Monsieur Vaneau nem várta meg a férfi válaszát, inkább finom mozdulattal előhúzta mellényzsebéből a régi ezüst zsebóráját. Halkan pattant a fedél, a fődetektív egyetlen higgadt pillantást vetett a mutatókra, majd visszacsúsztatta az órát.
– Pontosan nyolc perc múlva Orival állomásra érkezünk – jegyezte meg elgondolkodva. – Ez éppen elegendő idő arra, hogy tisztázzuk a családi örökség természetét.
– Nincs semmi tisztáznivaló! – csattant fel a szürke köpenyes, és kétségbeesetten szorította magához a vaslánccal rögzített bádogdobozt. – Maguknak semmi joguk belenézni egy magánember csomagjába!
– A jogi kereteket illetően kétségkívül igaza van – bólintott Vaneau a rá jellemző szelíd mosollyal. – A fizika törvényeit illetően azonban kevésbé. A doboz alján látható finom, sárgás por ugyanis nem ezüst-oxid, hanem finomított puskapor. Vagy legalábbis valami olyasmi, amit a vasúti kocsikban ritkán használnak teadélintésekhez.
A sötétkék kabátos utas rémülten hőkölt vissza a folyosó szűk padozatáig. Laurent kalauz zsebében csörrentek meg a kulcsok, ahogy ösztönösen visszahúzódott Vaneau mögé.
– Puskapor? – hápogott a sötétkék kabátos. – Robbanóanyaggal utazunk egy zárt fülkében?!
– Nyugalom, kedves uram – fordult felé Vaneau. – A puskapor önmagában meglehetősen békés természetű, amíg valaki nem próbálja meg a csuklójára láncolt dobozt a padlóhoz ütögetni, remélve, hogy a lakat beszorul.
A szürke köpenyes férfi szeme megtelt rémülettel, ahogy rájött, hogy a detektív minden mozdulatát átlátta.