146/2. A sárgaréz esernyő — Léptek a nyolcas fülke előtt

Laurent kalauz tanácstalanul nézett a nyolcas fülke becsapódó ajtaja után, majd átvetette a táskaszíjat a vállán.
– Úgy tűnik, a családi örökségek manapság igencsak félénkek, Monsieur Vaneau – jegyezte meg elfojtott kuncogással. – Vajon mit rejtegethet abban a réznyélben?
– Leginkább saját magát, Laurent – válaszolta Vaneau, s lassú léptekkel a nyolcas ajtó felé indult. – Az ember ritkán szorít a kabátja alá egy esernyőt, hacsak nem attól tart, hogy a szalonban hirtelen elered az eső. Vagy ha a nyél nem vizet, hanem valami sokkal szárazabbat rejt.
Amikor a fülke elé értek, odabentről halk, fém a fémen csikorgó hang hallatszott, mintha valaki görcsösen próbálna egy finommenetes csavart tekergetni.
– Kopogjak be? – kérdezte a kalauz, kezét az ajtógombra emelve.
– Csak ha van Önnél egy megfelelő méretű csavarkulcs – intette le nyájasan a detektív. – A derék úr most éppen a „családi örökség” belső finomszerkezetét igazgatja. Kár lenne félbeszakítani egy ilyen megindító pillanatot.
Mielőtt Laurent válaszolhatott volna, a szőnyegen apró, sárgaréz pikkely csillant meg, pontosan ott, ahol az esernyő az imént a padlóhoz ütődött. Vaneau lehajolt, s két ujjával finoman felemelte a rézdarabkát.
– Látja, Laurent? – mutatta a kalauznak. – Ez nem esernyőküllő szilánkja. Ez egy finomműszerészeti zárszerkezet retesze. Úgy tűnik, Montcornet felé közeledve nemcsak az utasaink gyarapodnak, hanem a lakatosmesterek száma is a vonaton.