146/1. A sárgaréz esernyő — Új utas a szalonkocsiban

A szerelvény ritmikus kattogással hagyta maga mögött Varelmont csillogó fényeit, s a sötét éjszakában Montcornet felé gyorsított.
Laurent kalauz megtörölte az izzadó homlokát, s fújt egy nagyot.
– Monsieur Vaneau, be kell vallanom, egy pillanatra azt hittem, felrobbanunk a hatos fülkében.
– A robbanáshoz némi lőpor is elkelne, Laurent – válaszolta Vaneau nyájasan, s helyet foglalt a szalonkocsi kényelmes bársonyfoteljében. – A tisztított fahéjolaj legfeljebb kellemes illatot áraszt, ha túladagolják. Csupán a pénztárcára jelent veszélyt, nem az életre.
Az elnyűtt kalapos úr néhány lépéssel odébb állt meg. Súlyos, sárgaréz csatos esernyőjét a falnak támasztotta, de az egy csördüléssel azonnal a padlóra dőlt. A fémes hang végigvisszhangzott a szalonban.
– Elnézést kérek! – morgott a férfi, s kapkodva felnyúlt az esernyőért. – Ez az átkozott szerkezet mindig kibillent az egyensúlyából.
– Különös darab – jegyezte meg Vaneau, szemöldökét kissé felvonva. – Úgy tűnik, mintha a nyél súlya messze meghaladná a szövetét. Mintha egy komplett szerszámkészlet rejtőzne benne.
– Csak egy családi örökség – sietett kijelenteni a kalapos úr, s gyanakvóan méregette a detektívet. – Semmi köze semmiféle szerszámhoz.
– Magam sem mondtam másként – mondta Vaneau szárazon. – Csupán megfigyeltem, hogy egy átlagos esernyő ritkán koppan akkorát, mint egy tüzérségi mozsár.
Laurent kalauz érdeklődve lépett közelebb.
– És mondja, uram, a nyél alján lévő az a kis réz tekerő gomb mire szolgál?
A kalapos férfi arca egy pillanatra elfehéredett, majd kapkodva a kabátja alá rejtette az esernyőt.
– Ez... ez pusztán díszítés! – vágta rá idegesen, s gyors léptekkel megindult a nyolcas fülke felé.