141/1. A ketyegő doboz titka — Éjszakai robogás Elberen felé

– Laurent, ön szerint hány esernyő kell ahhoz, hogy az ember teljesen megnyugtassa a lelkiismeretét? – kérdezte Monsieur Vaneau, miközben visszahúzódott a VIP hálókocsi kényelmes bőrfotelébe.
– Ha a szürke köpenyes úrból indulok ki, uram, legalább hét – sóhajtott Laurent kalauz, s közben gondosan megtörölte a teástálcát. – Habár a mentolillatú bélyegzőtinta még mindig ott kísért a kezemen. Saint-Mireux rendőrei igazán lehettek volna türelmesebbek.
– A rendőrök ritkán teáznak a megfelelő pillanatban – felelte Vaneau szelíden.
Ekkor a folyosó sötétebb végéből halk, ütemes ketyegés szűrődött ki. A hallgatag úriember, aki Saint-Mireux állomáson szállt fel, merev tartással ült a kettes fülke kabinjában. A fémesen csillogó, óralánccal átkötött kisméretű dobozát úgy szorította a mellkasához, mintha az élete függene tőle.
– Laurent – mutatott finom intéssel Vaneau a fülke felé –, az az úr vagy egy igen értékes svájci szerkezetet szállít, vagy túlságosan ragaszkodik a saját szívveréséhez.
– Megkérdezzem tőle, kér-e hársfateát, Monsieur Vaneau?
– Inkább csak ajánlja fel a poggyásztartót. Bár félek, a doboza nem szorul társaságra.
Amikor Laurent egyet lépett a kettes fülke ajtajához, a hallgatag úr riadtan felpattant.
– Hozzá ne érjen! – sziszegte, s a dobozt mélyebbre rejtette a kabátja alá. – Ez a szállítmány Elberen állomásig nem hagyhatja el a kezem!
– Értem, uram – felelte Laurent megőrizve a kalauzok méltóságát. – De a vonaton a hirtelen ketyegés hajlamos nyugtalanná tenni az utasokat.
Pár perccel később, ahogy a szerelvény robogott tovább az éjszakában Elberen felé, váratlan sikoly törte meg a hálókocsi csendjét. Laurent kiejtette kezéből a szalvétát, Vaneau pedig lassan felvonta a szemöldökét. A kettes fülke ajtaja szélesre tárult, s a hallgatag úr teljesen üres kézzel toppant a folyosóra.