140/1. Új rejtély a hálókocsin — Esernyők az éjszakában

Az Intercontinental Express kerekei egyenletes ütemben kattogtak, amint Nanteuil fényei lassan elenyésztek a sötétben. Laurent kalauz elégedetten sóhajtott fel a szalonkocsiban, s megtörölte homlokát.
– Kiváló meglátás volt, Monsieur Vaneau! A mentol illata… sosem gondoltam volna – mondta tisztelettel.
– A részletek ritkán tévednek, Laurent, ellenben az emberek gyakran – válaszolta Vaneau higgadtan, miközben újra feltöltötte teáscsészéjét.
Ekkor a szalonkocsi ajtaján belépett az új utas. Szürke köpenyt viselt, s a karjában nehézkesen egy egész nyaláb esernyőt egyensúlyozott – legalább hetet, a legkülönfélébb színekben és méretekben, noha odakint a csillagos égbolton egyetlen felhő sem látszott.
– Uram, segítsek a… kollekcióval? – lépett hozzá Laurent csodálkozva. – Készülünk esetleg valami váratlan viharra?
– Dehogyis, kalauz! – válaszolta a férfi feszülten, miközben a nyaláb majdnem kicsúszott a kezéből. – A csapadék teljesen mellékes. Az esernyő a legjobb eszköz a túlzott kíváncsiság elhárítására! És mellesleg nem mind az enyém.
Vaneau megfontoltan elmosolyodott, s tekintete a legszélső, ezüstgombos darabra tévedett.
– Különösen az a fekete selyem figyelemreméltó, amelynek hegyén friss, vöröses agyag szárad. Ugyanilyen talajjal csak Elberen állomása körül találkozni.
A férfi megdermedt, s védelmezően magához szorította a csomagot.
– Ön… túlságosan is sokat figyel, uram.
– Csupán szórakoztat a pontosság – felelte Vaneau szelíden. – De ha jól látom, a harmadik esernyő fogantyúja alól éppen most csúszik ki egy sárgaréz kulcs a szőnyegre.