139/9. A ketyegő útitáska — Végkifejlet Nanteuil peronján

Émile Vaneau elővette zsebéből régi ezüst zsebóráját, s egyetlen halk pattanással kinyitotta a tokot. Egy pillanatig nézte a ketyegő mutatókat, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan három perc múlva Nanteuil állomásra érkezünk. És a válaszok sem váratnak magukra tovább.
A sötétkék kabátos utas megdermedt a plüssfotelben, míg Laurent kalauz kíváncsian lépett közelebb.
– A ketyegés elhitette mindenkivel, hogy időzített szerkezetről van szó – fejtette ki Vaneau szelíd eleganciával. – A mentolos aroma pedig a mirelune-i kalapdobozra terelte a gyanút. Ám a félrevezetés éppen ebben rejlett. A fanyar illat nem szépítőszer volt, hanem a vasúti posta hivatalos pecsétviasza. A ritmikus kattogást pedig nem óraszerkezet adta, hanem egy hordozható hamisító nyomdahenger. Az apró viaszmorzsa a retikül pántján árulta el, hogy Ön a kirabolt postazsákból elcsent kötelezvényeket szentesíti utazás közben.
Az utas megszólalt volna, de a vonat hirtelen nagyot fékezett. A csészék megcsörrentek, s a szerelvény begördült Nanteuil állomására.
Az ajtók kinyíltak, s a helyi nyomozók léptek be a szalonkocsiba.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, postai rablás és értékpapír-hamisítás ügyében! – jelentette ki a tiszt.
– ...ahogy mondani kívántam – fejezte be Vaneau a mondatát –, a mentol elárulta a tettest.
A gyanúsítottat elvezették. A peronról új utasok szálltak fel: egy különös úr lépett be, aki a száraz, csillagos éjszaka ellenére feltűnően sok esernyőt cipelt a karján. Vaneau némán figyelte. Az ajtók becsukódtak, s a vonat elindult a következő állomás felé.