139/3. A mentolillatú kalapdoboz — A sárgaréz kulcs

Laurent kalauz nem habozott tovább. Benyúlt a zsebébe, és előhalászta a hálókocsi univerzális kulcscsomóját, amely fémesen csörrent a fojtogató mentolillatban.
– Akár hatos fülke, akár kalapdoboz, a vasúti szabályzat nem engedi meg az éjszakai zajkeltést – jelentette ki határozottan, bár az ujjai közt vibráló kulcsok elárulták, hogy őt is kihozta a sodrából az átható illat.
– Kérem, legyen óvatos, kalauz úr! – szepegte a sötétkék kabátos utas, miközben óvatosan hátrált egy lépést. – Mi van, ha az a fémes kattanás egy szerkezet volt? Egy időzített szerkezet!
– Vagy csupán egy túlságosan ragaszkodó csat – vetette közbe Émile Vaneau derűs nyugalommal. – A zárak ritkán működnek puszta udvariasságból, kedves uram. Különösen, ha valaki sietve próbálja elrejteni a tartalmukat.
Laurent a zárba illesztette a sárgaréz kulcsot. A retesz egyetlen halk kattanással engedett, s az ajtó centiről centire lassan beljebb csúszott.
A fülke homályában egy meglepett arc villant fel. Az utas egy méretes, rézpántos kalapdoboz fölé görnyedt, kezében egy apró műszerészcsavarhúzóval, miközben az asztalon álló nyitott üvegcséből dőlt a tömény borsmentaesszencia.
– Remélem, nem zavarjuk a késő esti kalapkarbantartási műveletet – lépett közelebb Vaneau, szemöldökét enyhén megemelve. – Bár a mentolt általában molyok ellen használják, nem pedig a zárproblémák orvoslására.