139/2. A mentolillatú kalapdoboz — Neszek a hatos fülke ajtaja mögött

A hálókocsi folyosóján lassan elült a zár kattanásának visszhangja, de az átható mentolillat egyáltalán nem tágított. Laurent kalauz elégedetlenül ráncolta a homlokát, miközben a hatos fülke ajtaját méregette.
– Ha ez a mentol tovább terjed, Monsieur Vaneau, a nyolcas fülkében alvó bárónő reggelre úgy fog ébredni, mint egy selyemhernyó a borsmentamezőn – mormogta a kalauz, és gyanakvóan megtörölte az orrát.
– A friss levegő ritka kincs egy robogó vonaton, kedves Laurent – jegyezte meg Émile Vaneau, miközben tekintetével a zárt ajtó alatti vékony résre tapadt. – Bár bevallom, a túlontúl tiszta levegő néha meglehetősen gyanús.
Ekkor a hatos fülke belsejéből fojtott, kaparászó hang szűrődött ki, mintha valaki egy finom szerszámmal próbálna feszegetni egy keményebb fa dobozt. A zörej után egy tompa huppanás hallatszott.
A folyosó sötétjéből ekkor lépett elő a fekete kalapos úr. Arcán az idegesség halvány árnyéka bujkált, gallérját magasra húzta, s ujjai szorosan összefonódtak a kabátja szélén.
– Uraim... ez az illat borzasztó – suttogta szaggatottan a kalapos férfi, miközben riadtan pillantgatott a hatos kabin felé. – És azok a neszek... Biztosak benne, hogy abban a dobozban csak kalapok vannak? Nem lehet, hogy... valami élő dolog?
– A kalapok ritkán kaparásznak belülről, uram – válaszolta Vaneau elgondolkodva, száraz, udvarias mosollyal. – Kivéve persze, ha a kalaposmester rendkívül szórakozott volt a bélés varrásakor.
– Ez nem tréfa! – nyögte a fekete kalapos úr, s hátát a folyosó falának vetette. – Chantraine óta valami nagyon nincs rendben ezen a vonaton!
Vaneau óvatosan közelebb lépett a hatos fülke ajtajához. Az illat szinte csípte a szemét, s a zárt ajtó mögött most egy határozott fémes kattanás visszhangzott.