127/4. A duplafenék titka — Feszült várakozás Beaumont előtt

– Lansac óta a doboz egyetlen pillanatra sem került ki a kezemből! – méltatlankodott a fekete kalapos úr, miközben idegesen simította meg a kabátja hajtókáját. – Ha üres, az csakis boszorkányság lehet!
– Vagy egy meglehetősen rugalmas duplafenék – jegyezte meg Émile Vaneau, és finom mozdulattal végighúzta a hüvelykujját a doboz alsó illesztésén. – A vörös viasz nem kívülről pattant el, uraim. Belülről feszítették meg. Ami azt jelenti, hogy a tartalom nem kikerült a dobozból a sötétben, hanem éppen ellenkezőleg: a duplafenék rugója nyomta ki a pecsétet.
– De hát miért fáradozna valaki egy üres doboz lepecsételésével? – értetlenkedett Laurent kalauz, miközben a sárgaréz lámpát még közelebb emelte.
– Hogy meggyőzzön minket arról, hogy van benne valami elrejteni való – válaszolta a fődetektív szelíd mosollyal. – A figyelem elterelése a szélhámosok legősibb művészete. Amíg mindenki erre a szelencére figyel, a valódi tárgy egészen máshol pihen.
A sötétkék kabátos utas halkan elnevette magát a félhomályos folyosón.
– Úgy tűnik, monsieur, ön túlságosan is jól ismeri az emberi gyarlóságot.
Émile Vaneau ekkor a mellényzsebébe nyúlt. Lassan, megszokott eleganciájával elővette régi ezüst zsebóráját. A fedél finom kattanással pattant fel, s a számlap halványan derengő mutatóira pillantott.
– Pontosan öt perc múlva Beaumont állomásra érkezünk – mondta nyugodtan, s visszacúsztatta az órát. – És gyanítom, a peronon már várakozik valaki, aki pontosan tudja, mit keresünk.