Túl a csobogó habokon

Bandi lépett elsőként a sekély vízben álló, lapos kövek egyikére. A mohás felület kissé csúszott a vizes talpú csizmája alatt, de egyensúlyát megtartva, határozott mozdulattal szökkent át a következőre. Mögötte Borda könnyedén, kecses ruganyossággal követte: a fekete eb meg sem ingott a nedves sziklákon, mintha egész életében patakmedrekben ugrándozott volna.
Az idős asszony óvatosabban vállalkozott a feladatra. Meglebbentette szoknyája szegélyét, s Bandi kinyújtott kezébe kapaszkodva lépkedett végig a természetes hídon. A sodrás halk csobogása kísérte minden lépésüket, a hűs víz permete pedig frissítően érte az arcukat a napon átforrósodott völgy után.
– Csak lassan, néném, a közepe felé kicsit mélyebb a víz – figyelmeztette Bandi az asszonyt, miközben átsegítette őt a legszélesebb sziklatömbre.
Ahogy elérték a túlsó part kavicsos zátonyát, a lábuk alatt végre megnyugtatóan csikordult a szilárd talaj. A túlparti füzek árnyékában hűvös szellő fogadta őket, s az eléjük táruló lankák szelíd zöldje szinte hívogatta a fáradt vándorokat. Borda büszkén megrázta magát, s a bokrok felé fordulva szaglászott, miközben Bandi visszanézett a maga mögött hagyott mederre. Az átkelés szerencsésen sikerült, s a táj békés nyugalma új erőt öntött beléjük.