Törkölyillat a hűvös pincében

A gádorajtó nyikordulva engedett a feszítésnek, s a hűvös, száraz pincerakodó belső sötétje készségesen nyelte el a szekér körvonalait. Odabent a kiszáradt törköly és a régi tölgyfahordók édeskés illata terjengett, védelmező burokba vonva a fáradt vándorokat. Borda gyakorlott mozdulatokkal fogta ki a csatakos lovakat, és a pince szélvédett zugába terelte őket, ahol némi korhadt szalmamaradékot szórt eléjük.
Mirella eközben óvatosan feltárta a dupla fenékrekesz rejtett zsanérját. A finom kelmék és a drága fűszeres szelencék teljesen szárazak maradtak, a patak vize egyetlen cseppel sem érte el a rakományt. Egy csipkés szélű, bársony szüszőt kiemelve elégedetten csettintett: a gőgös tiszttartó orra elől halászta el ezt a kövér bukszát, s a tartalma hamarosan a völgybéli nincstelen pulyák gyomrát fogja megtölteni meleg étellel.
– Még két óra az alkonyatig – jegyezte meg Mirella, s a deszkák résén át visszanézett a ködbe burkolózó lenti útra. Odalenn az átvert tisztek még mindig értetlenül csapkodták a félrevezetett adószedő szekerét.
Borda egy korhadt fapadra telepedett, s csendben elővette a bicskáját, hogy lekaparja a száradó sarat a csizmájáról. A szeme sarkában bujkáló apró mosoly elárulta: a mai csel még az ő mogorva szívét is felvidította.