Szikra a kormos zugban

A vásár zaja még csak távoli morajként szűrődött át a fák között, amikor Borda a városszéli, látszólag elhagyatott kunyhó mögé terelte a fáradt lovakat. A rozoga faház teteje már félig beomlott, de a kőalap és a vastag gerendák még tartották magukat – tökéletes rejtekhelynek ígérkezett a kíváncsi hajdúk tekintete elől.
Mirella halkan intett a megilletődött kisfiúnak, s óvatosan átlépték a korhadt küszöböt. A ház belsejében sűrű, kormos sötétség fogadta őket. Ám mielőtt még fellélegezhettek volna, a sötétből kimért, lassú léptek zaja ütötte meg a fülüket. Valaki a homályban lapult, és feszülten figyelte az érkezőket.
Borda azonnal Mirella elé lépett, szorosan markolva a szekérrúd fáját, miközben torka mélyéből halk, figyelmeztető morgás szakadt fel. Mirella azonban nem vesztette el a fejét. Gyors mozdulattal szikrát csiholt, s egy apró gyertyacsonk sárgás fényénél leleplezte a sarokban bujkáló, riadt tekintetű öregembert.
– Csak lassan a testtel, bátyám! Nem adószedők vagyunk – szólt Mirella pajkos, megnyugtató mosollyal. A kezdeti ijedtséget a kunyhó lakójának szemében hamar felváltotta a megkönnyebbülés.
A nő habozás nélkül a sarokban álló, rozoga kemencéhez lépett. Száraz rőzsét gyűjtött, s hamarosan vidám parázs éledt a kormos katlanban. A tűz melegénél Mirella úti élelemmel kínálta a kunyhó gazdáját és a kisfiút. A feszült várakozást felváltotta a menedék pattogó, békés melege.