Rézpántos kincs

A dús fűzes sűrű árnyékában Borda végre megállította a fáradt állatokat. Feszülten leste a lombfüggönyön túli utat, kezét a szekéroldalon tartva, mialatt Mirella a kordé mögé lépett. Gyors, pattogós mozdulatokkal emelte fel a dupla padlózat rejtett ajtaját. A megtépázott ruhájú, még mindig megszeppent fiú óvatosan kászálódott ki a szűk, kormos rejtekből, s mélyen beszívta a fűzfák hűvös, simogató levegőjét.
– Na gyere, kisvitéz, átértünk – súgta Mirella, miközben guggolva megigazította a gyermek kócos haját. A félelem még ott bujkált benne, de a meleg kézszorítás érezhetően megnyugtatta.
A fiú reszkető ujjakkal benyúlt a fonott inge alá, s egy apró, finoman megmunkált, rézpántos fafiókot húzott elő. Óvatosan, mintha szentséget adna át, Mirella tenyerébe nyomta. A nő felpattintotta a faragott záróretészt: bódító, méregdrága keleti fűszer – ritka sáfrány és csípős fahéj – selymes, telt illata csapott fel a szekérből szálló por felett.
– A tiszttartóé volt... de magának adom – suttogta a fiú halkan.
Borda szaggatottan felmordult, s feléjük intett. A távolban, a vásár felé vezető úton máris porfelhő kavargott a kalmárok kocsijai nyomában. Mirella pikírt mosollyal zárta vissza az értékes szelencét. Ebből a keleti kincsből olyan mesés árat sajtol majd ki a gőgös városi urakból, ami nemcsak a fiú új életére, de a közeledő tél éhes szájaira is bőséggel elég lesz. A kocka el volt vetve, már csak a vásári tömegbe kellett vegyülniük.