Sötét fokok a mélybe

A feltáruló nyílásból hűvös, dohos levegő csapott ki, ami azonnal megremegtette a fali mécsesek bágyadt lángját. Bandi nyelt egyet, majd óvatosan a sötétségbe nyújtotta a kezét, félretolva a régi pókhálókat. A lépcsőfokok meglepően épek és simák voltak, mintha nem is a nyers sziklából, hanem gondosan csiszolt kőtömbökből rakták volna ki őket évszázadokkal ezelőtt.
– Ki tudja, mi lapul odalent… – suttogta Borda, s bár hangja megremegett a félelemtől, mégis közelebb lépett Bandihoz. Egyetlen lépést sem szívesen tett volna egyedül abban a koromsötét lyukban.
Az idős asszony botja hegyével megbökdöste a legfelső fokot, mintha ellenőrizni akarná, nem szakad-e be alatta a talaj.
– Ne kapkodj, fiam – intette Bandit halk, szigorú hangon. – Ami ilyen régóta zárva van, az nem véletlenül rejtőzik a föld alatt.
Bandi bólintott, és az első lépcsőfokra lépett. A kő nem csikorgott, nem mozdult meg, csak a hűvös nyirkosság szivárgott át a csizmája talpán. Ahogy egyre lejjebb ereszkedtek a keskeny járatban, a szerkezet korábbi kattogása teljesen elhalt mögöttük. Helyette a saját óvatos lépteik és a falakról lecsorgó vízcseppek halk koppanása töltötte be a teret.
A lépcsőfordulónál a falba vésett apró, rézberakásos szimbólumok csillantak meg a félhomályban. Bandi megállt egy pillanatra, végighúzta az ujját a hideg fémen, és megérezte, hogy az ösvény nem ér véget a lépcsők alján: a mélyben egy újabb csarnok kapuja várt rájuk.