Sötét árnyak a vízmosásban

A szárított pergamen halkan zörrent, ahogy Mirella óvatosan felgöngyölte az átírt lajstromot, s a szoknyája mélyébe rejtette. Ám mielőtt a gyertya csonkját elfújhatta volna, a kunyhón kívülről, a közeli patakmeder felől éles, sötét csobbanás törte meg az erdő csendjét. Egy figyelmetlen patkó csúszott meg a vízmosás ingoványos alján, s a kiáltást kísérő fojtott káromkodásból rögtön sejteni lehetett: az adószedő hajdúi nem adták fel a keresést.
Borda ínye azonnal felhúzódott, fojtott, fenyegető morgása felkorbácsolta a szűk kunyhó levegőjét. Mirella szeme éhes haraggal villant a félhomályban. Nem elég, hogy egész éjjel a sárban kellett gázolniuk, most még ezek a pöffeszkedő zsoldosok is a sarkukban lihegtek. Egyetlen gyors mozdulattal eloltotta a piciny lángot, s az éjszaka koromsötétje azonnal magába nyelte a mészégető hajlékot.
– Csak semmi hajcihő, Borda – suttogta éles, vágó hangon, miközben a szalmán alvó kisfiút óvatosan a karjára emelte. – Ha a gázlónál akarnak fürdőzni, hát hagyjuk őket ázni, de a mi bőrünket nem kapják meg!
A hátsó, roskatag falprésen át osontak ki a sűrűbe. A szekér a közeli tölgyfaligetben várakozott, álcázva a gallyak alatt. Borda nesztelenül haladt elöl, izmai feszültek a dühös készenléttől, miközben a patakparton felcsillanó fáklyafények baljóslatúan táncoltak a fekete víztükrön.