Sajtkaréj és szabadság

A ponyva széle lassan meglobbant, s a dohos szagú orvosságos ládák közül egy koromtól maszatos, ijedt szemű legényke kászálódott elő. Köhögve szívta be a hűvös reggeli levegőt, miközben csodálkozva pislogott a tölgyfa levelei közül átszűrődő fénybe.
– Azt hittem, a szenteltvíz se mossa le rólam a fekete halál hírét, úgy megijesztett az a fegyveres! – hüledezett a fiú, még mindig a torkát szorongatva.
Mirella halk kacagással nyúlt be az ülés alatti rekeszbe, s egy vastag karéj sajtot meg némi szárított húst nyomott a megszeppent gyerek kezébe. Borda fél szemmel méregette a jövevényt, de látva, hogy az ételre éhesebb, mint bármi másra, csupán egy elégedett horkantással visszahajtotta a fejét a mancsaira.
– Na, ne tátsd a szádat, csubrikám! – intette gyengéd szigorral Mirella. – A hajdúk még a füstös kanyarnál szaglásszák a ködöt meg a fertőzés rémét, de amint a nap feljebb hág, rájönnek a turpisságra. Tömdd be a hasad, aztán usgyi!
A fiú hálásan bólintott, megmarkolta a fejedelmi útravalót, és gyorsan elrejtette a rongyos inge alatt. Megmentőjére nézett, akinek szemében most nem a katonákat megvezető, csípős gúny, hanem a tiszta gondoskodás melege csillogott. A reggeli kéményfüst már kezdett szétterülni a sikátorok felett, jelezve, hogy a piac lassan életre kel, és a kofák meg a kapzsi kalmárok elfoglalják a standjaikat.