A kapu túloldalán

– Jó reggelt, tekintetes strázsa úr! – zendített rá Mirella csengő, mézesmázos hangján, miközben behúzta a kordé fékjét. – Csak nem a hajnali didergés hozta ki a kapuba? Látom ám az arcán, a nedves hideg lement a csontjáig!
A fegyveres morogva közelebb lépett, a lámpást a ponyvára emelte. Borda torkából mély, fenyegető morajlás remegett fel, de Mirella ügyesen a kutya nyakára simította a szoknyája szegélyét, csillapítva az állat feszültségét.
– Ki van hátul? – mordult fel a fegyveres, gyanakvóan méregetve a rakományt.
– A szegény öcsém, szentem – sóhajtott Mirella, s ájtatosan az égre emelte tekintetét. – A ragadós hideglelés gyötri, csupa kiütés! Ha közelebb tetszik hajolni, megszagolhatja a pokoli írt, amivel kenegetem... De vigyázzon, mert terjed a nyavalya!
A katona ijedten lépett hátra egyet, s orrát fintorgatva intett a kezével. A fertőzés réme többet ért minden ércnél: a sorompó felnyílt, a kordé pedig nyikorogva zökkent át a gát feletti fahídon.
Mirella nem teketóriázott: azonnal bevette magát a kanyargós mellékutcákba. Mire a nap első sugarai áttörték a ködöt, a szekér már a piactér szélén álló terebélyes tölgyfa oltalmazó árnyékában állt meg, biztonságos távolságban a járőröktől.
– Na, te csirkefogó, most már kibújhatsz! – suttogta hátra Mirella, míg Borda fújtatva terült el a bakon.