Sajtfalatok a tölgy alatt

A szekérkerekek fröcskölve merültek a gázló sekély, habzó vizébe. Mirella magabiztos kézzel tartotta a gyeplőt, míg a túlsó parton a fűzfák lehajló ágai hűvös, oltalmazó simogatással fogadták őket. Mögöttük, a városkapu homályában a pókhasú vámszedő még mindig elgyengült mosollyal szagolgatta a csodásnak hitt keleti kenőcsöt – amely valójában csupán avas faggyúból és némi fahéjból kevert filléres ápolószer volt.
– Látod, Borda, a gőg a legolcsóbb portéka ezen a vidéken – kacsintott a kutya felé Mirella, ahogy a szekér kiért a füves dűlőútra. – Elég egy kis körmönfont hízelgés, s a legszigorúbb strázsa is azonnal kezesbáránnyá válik.
A zúgó átkelő leküzdése után Borda élvezettel rázta meg vizes bundáját, szikrázó cseppeket szórva a harmatos fűszálakra. Mirella egy öreg tölgyfa terbélyes árnyékában megállította a kordét, hogy pihenőt tartsanak a domboldali falu felé vezető emelkedő előtt. A bak alól előhalászta a szegényes úti tarisznyát, amiben már csak kevéske száraz cipó és egy darabka szikkadt sajt lapult.
– Ez a mi szűkös jussunk a mai hajnalra, öregfiú – mondta meleg, anyáskodó hangon, s a nagyobbik falatot igazságosan a türelmesen várakozó kutya elé vetette. Borda elégedett horkantással kapta el a jussát, s farkát csóválva telepedett a gazdája lábához.
Ahogy a nap első sugara áttörte a párás égboltot, Mirella megigazította kendőjét, s elszántan nézett a dombnak felfelé kanyargó útra. Tudta, hogy a falubéli csárdánál újabb megpróbáltatások várnak rájuk, de a sikeres csel után óvatos reménységgel indította újra útnak a szekeret.