Pihenő a domb mögött

A sűrű lombkoronák árnyékában a szekér végül megállt egy csendes, mohás tisztás szélén. Borda megrántotta a gyeplőt, s a fáradt lovak nagyot fújtatva hajtották le fejüket a hűvös erdei fűre. A túlsó part ricsaja már csak elmosódott suttogásnak tűnt, a folyó széles szalagja pedig hatékony védőfalként zárt le minden gyanakvó tekintetet.
Mirella könnyed mozdulattal ugrott le a saroglyáról, és elégedetten nyújtóztatta ki elzssibbadt tagjait. Szoknyáját megrázva, pajkos mosollyal fordult a hallgatag férfi felé, aki már a lovak hámját lazította a szekér rúdja mellett.
– Úgy látszik, a tekintetes hajdú uraknak még a szimatuk is elzsírosodott a sok kinyalt tál mellett – jegyezte meg a lány halk, nevetős hangon, miközben a bak alól előhalászott egy cserépedényt. – Egyetlen rézgarast sem adnék a képükért, amikor rájönnek, hogy a kövér kalmár erszénye már a szegénytelep éhes pulyáit eteti.
Borda csöndesen elmosolyodott a bajusza alatt, bár szeme sarkából még egyszer végigpásztázta a fák közötti félhomályt. Megveregette a ló nyakát, majd a szekér kettős padlózatához lépett, hogy ellenőrizze, a zötykölődés során nem mozdult-e el semmi. A biztonság csendje körbefonta őket, végre fellélegezhettek.
Mirella egy öreg tölgyfa törzsének támaszkodva friss forrásvizet kortyolt, és a továbbvezető erdei útra pillantott. A veszély elmúlt, a lemenő nap sugarai már melegen szűrődtek át az ágak között, s ők készen álltak arra, hogy nyugodtan felkészüljenek az éjszakára.