Pecsétes tégely a kapualjban

A falomladék rése éppen elég szélesnek bizonyult ahhoz, hogy a kordé átférjen rajta. Borda fojtott káromkodás kíséretében vezette át a lovat a málló téglák között, míg Mirella a szekér oldalát óvta a durva kőfaltól. A túloldalon már a mezőváros széli, elhagyatott sikátora fogadta őket, ahol a trágyaszag és a nedves szalma pora keveredett.
Nem jutottak azonban messzire. Az egyik repkényes kapualj árnyékából egy bozontos szemöldökű, korhely őr lépett elő, lándzsájára támaszkodva. Szeme mohón csillant meg a kordéra terített viaszos vásznon.
– Álljunk csak meg! – vakkantotta a férfi. – Vámcédula van-e, vagy a tiszttartó úr engedélye?
Borda keze azonnal a derékszíjára csúszott, de Mirella egyetlen intéssel megállította. Kirázzák belőle a lelket is, ha észreveszi a dupla fenék alatti portékát. A nő nyájassá szelídítette arcvonásait, és belenyúlt a kötényébe.
– Dehogy nincs, vitéz uram! – suttogta Mirella, miközben kiemelt egy pici, pecsétes agyagtégelyt. – Egyenesen a tiszttartó úr személyes megrendelése. A kényes nyavalyájára való titkos kenőcs, tudja... amit a méltóságos úr nem szívesen mutogat a népnek. Ha gondolja, felnyitom, de a szagától még a lónak is elmegy a kedve a zabtól.
Az őr gyanakvóan fintorgott, lépett egyet hátra, majd megrázta a fejét. A tiszttartó szeszélyeivel senki sem akart ujjat húzni.
– Menjetek a dolgotokra! – morogta, és gyorsan elfordult.
Borda megeresztette a gyeplőt, s a kordé zökkenve indult meg a macskaköveken.