Odvas fűzfa árnyéka

A túlparti agyag cuppanva engedte el a kordé kerekeit, ahogy a párás levegőben szaporán szedte lábát a ló. A füzes sűrűje védőpajzsként borult rájuk, ágaik visszahajoltak a patak fölé, elrejtve a nyomaikat. Bár a gyanús, fémes ezüstcsörgés elhalkult a vadrózsásban, a csend most mégis fojtogatóbbnak tűnt.
Borda szorosan fogta a zablákat, szeme tágra nyílt a félhomályban. Minden apró ágroppanásra megfeszült a háta, röpke pillantásai a bozót mélyét kutatták.
– Bújnak ott még páran – sziszegte fojtottan, megállítva egy pillanatra a fogatot a galagonyás peremén.
Mirella leporolta a szoknyáját, s óvatosan hátrapillantott. Bár a félelem benne is ott bujkált, ajkán megjelent a megszokott, pikírt mosoly.
– Hadd bújjanak. A vámszedők kényelmes urak, nem áztatják a díszes csizmájukat az iszapban, amíg a gázlónál várakozhatnak a balekokra – suttogta, majd gyors mozdulattal ellenőrizte a dupla fenékre rejtett portékát. – Lépjünk közelebb a falakhoz, mielőtt a járőr ráébred a tévedésére.
A galagonyás tövises ágai óvatosan súrolták a kordé oldalát, tökéletes takarást nyújtva. A sűrűből kiérve már felsejlett a mezőváros szélén húzódó régi falomladék, ahová a vámszedők szeme már nem ért el.